Oldalak

Napló 6.0 (Galaktikus tanács)


Szeretem hétvégén a reggeleket, mert bár felébredek, tudok egy kicsit csendben egyedül csak lenni. A gyerekeimet gondoltam végig, milyen közös valóságainkra emlékszem, melyiknek mi az erőssége, hol tudok vagy már nem tudok nekik segíteni.

Aztán elindult egy párhuzamos valóság, ahol két földönkívüli idegen állt a kiskapuban. Egy pillanatra meglepődtem, eszembe jutott, mit szólhatnának a szomszédok, de azonnal vették a lapot, mert egyből átváltoztak öltönyös férfiakká. Kérték, hogy menjek velük. Nem mondhatnak semmit, de fontos lenne. Húzódoztam. Mondtam, hogy nem megyek sehova a gyerekeim miatt. Elmentek, de lelkiismeretfurdalásom volt, mert éreztem, hogy valóban fontos. Azon agyaltam, mikor lesznek elég idősek, hogy hosszú időre is elmehessek. Arra jutottam, hogy ez még mindenképpen pár év. A következő pillanatban a ház elé leereszkedett egy űrhajó. A föld felett lebegett 20-30 cm-rel. Kinyitották az oldalajtót és több idegen állt a nyílásban, a kezüket nyújtogatták felém, hogy velük kell mennem. Irgalmatlan erős húzást éreztem, viszont nem tudtam, ez mit jelent időben, ha velük megyek. Mi lesz a gyerekekkel? Döntöttem. Nem tudok rá jobb szót, olyan mintha ketté váltam volna, és az egyik részem megfogta a karjukat és fellépett az úrhajóba, a másik otthon maradt. Utána már csak az egyik felemre fókuszáltam. Azonnal indultunk, én egy kicsit meg voltam illetődve, mert nem tudtam semmit arról, hova megyünk és miért. Nem repültünk túl sokat. Nem tudom, végül hol szálltunk le, csak annyit, hogy egy folyosón odakísértek valami ajtóhoz.

Amikor kinyílt, megdöbbentem. Hatalmas, kupola alakú belső teret láttam, ami körben lelátószerűen tele volt vegyesen mindenféle idegen lénnyel. Rám figyeltek, és rájöttem, hogy beszélnem kell. Meséltem az ÉlményPark lehetőségéről, mit látok benne, milyen páratlan esélyünk nyílik egy közös felvirágzásra. A legtöbben nyitottak voltak, de egyszerre csak közvetlenül az arcomba nyomta a képét egy tudatforma. Iszonyú agresszív volt, a külső megjelenése hullámzott, mintha folyton átváltozna valami másik lénnyé. Egy pöccre várt, hogy nekem ugorhasson. Nem akartam vele csatázni. Ugyanazt a taktikát folytattam, mint nagyon régen, amikor bontogattam le az elementálokat és az asztrálsíkon mindenféle bugris jött, hogy küzdjek meg vele. Arra utaztak, hogy féljek tőlük, és egyre nagyobbra tornyosultak ennek érdekében, de már akkor is rájöttem, hogy én is meg tudom magam növelni. Először akkorára, mint ők, majd jóval nagyobbra, amíg kisegér nagyságúnak tűntek mellettem, és akkor lenézve közöltem, hogy szerintem nincs értelme a küzdelemnek. Csak nézzenek rám, aztán húzzanak el.

Most is tágulni kezdtem. Amikor már alig láttam, olyan kicsi volt a másik létező, rájöttem, hogy itt szoktam megállni, de most a növekedés folytatódott. A világokat kezdtem magamba fogadni és csak egyre tágultam. Beolvasztottam magamba egyre nagyobb univerzumokat. Érzésre olyan volt, mint a téren, amikor istennő energetikákat próbáltak rám, a külső tudatáradatok pedig hömpölyögtem belém, hogy eggyé váljanak velem. Aztán egyszerre csak megállt a tágulás, mintha elértem volna a létezés határát. Végtelen csend és némaság lett. Mintha befagytam volna a semmibe. Ilyen iszonyú magányosság érzet lehet akkor, amikor valakit űrhajós ruhában kilöknek az űrbe. Még éppen van, de tudja, hogy egyszerűen mindennek vége. Olyan szintű reménytelen nihil, hogy érzékeltetni sem tudom. Aztán megértettem. Ez a vége, ha felveszem a kesztyűt és harcolni fogok. Egyszerűen legyőzök mindenkit, az egész létezést magamba olvasztom, de egyedül tehetetlen vagyok. Ez a megoldás bukás. Visszaugrottam az agresszív pofával való farkasszemhez. Elképzeltem, hogy engedek neki. Abban a variációban átvette a világok feletti teljes uralmat. Borzalmas volt. Olyan univerzum alakult ki, ami talán arra az Indiana Jones filmre emlékeztet, amikor a gyerekek a földalatti bányákban dolgoznak. Mindenki rabszolga vagy kegyetlen idióta a hierarchiában. A félelem alapenergiájára épít fel mindent. Ismertem ezt a világot, mert volt róla emlékem, amit 12-14 éve láttam. Akkor ott, abban a valóságban valami főpap féle voltam. Emlékszem, mennyire undorodtam saját magamtól, amikor láttam azt a világot, a beágyazottságom és az ottani energiaszerző módszereim. Nem szabad megengedni, hogy ez történjen az egész univerzummal.

Tanácstalan voltam. Visszahúzódtam a nagy csarnokból egy kicsi szobába, hogy magamba mélyedhessek. Azon gondolkodtam, mi tévő legyek, hiszen mindkét kimenetel zsákutca a világegyetemnek. Olyan megoldást kell találnom, ami win-win élmény minden érintettnek. Aztán eszembe jutott, mit csináltam a végén a kakaskodni akaró bugrisokkal az asztrálsíkon. Nem akartam már őket legyőzni vagy hatalmasra nőve elijeszteni. Egyszerűen felkapcsoltam önmagamban a legmagasabb minőséget, és hagytam, hogy belém lépjenek. Ilyenkor a legfényesebb sugárzásom egyszerűen kiégette belőlük a salakot, és ettől átalakultak. Eszembe jutott, hogy most is megpróbálhatnám, bár tartottam tőle, hogy pusztítást végez az a másik tudat, ha magamba engedem. Nem igazán tudom elmondani, mi történt. Amikor összemosódtak a határaink, és elkezdett befelé áramlani, ugyanazt a komplex megkönnyebbülést éreztem, amikor megláttam az egyik mandalát a minőségek összerendezéséről.

Kicsit később azon gondolkodtam, miként lehetséges ez. Hogy történhet mindez, miközben mindjárt felkelek, megyek vásárolni, főzök, takarítok és egy szabad percem sem lesz. Nem kellene több időt szakítanom meditációra? Akkor jobban haladhatnék, bármit is jelentsen ez a szó. Több időt tölthetnék odaát. De aztán elöntött valami megnyugvás. Az van lent, ami fent. Itt is rengeteget dolgozom, hogy fizikai síkon egyenesbe hozzam a környezetem és ott sem tudok most többet beletenni. Hirtelen megláttam magam, amint a jövőben meditálok. Sokat, mert megoldottam a passzív jövedelmet és szabadon annyit lehetek bent, amennyit szeretnék. És akkor az idő hirtelen körém görbült. Egyszerre láttam a múltamat és valamiféle jövőmet úgy, hogy mindez (ezen valóságom minden pillanata) egyszerre teremtette azt a mostpontot, ami az egésznek a középpontját jelentette. Ez a valóság egy gömbbé vált, aminek a középpontjában ültem, ugyanolyan távol a múlttól, és a jövőtől, függetlenül attól, hogy egy-egy része ennek a múltnak vagy jövőnek két percnyire volt, vagy húsz évnyire.

Olyan volt, mintha a jövőbeli mély meditációban ülő én a meditáción belül egyszerűen csak ráfókuszálna valamire, az pedig hirtelen kibomlik a figyelem nyomán. Mintha a meditációban egy-egy gondolat tapasztalatokká és életekké alakulna át, hogy minél részletgazdagabb és informatívabb legyen. Mintha a meditációban ülve játszanék a transzcendenssel és az bármerre tekintve immanenssé válik. Eszembe jutott, amikor a megszállásom előtt valami csatornázáson keresztül arról olvastam, hogy a magasabb dimenziós lény úgy látta, mintha kisvasútként futnának körülötte a dolgok (idő), de a lehetséges leágazásokat nem látja. Odaléptem a körém görbülő időgömb egyik pontjához. Éppen az volt, amikor láttam, hogy kiemeltem valaki szívét a mellkasából. Ráálltam arra a pontra, és ott, mint egy érintőben illeszkedett ehhez a gömbhöz egy másik gömb. Belenéztem. Egy másik valóság volt, az, amelyikben annak az agresszív kollektív tudatnak voltam a főpapja. Annak a gömbnek is ott voltam a közepében és teremtettem azt a valóságot. Körbe néztem a jelenlegi időgömböm felszíni pontjairól és elképesztett a fraktálmódra kibomló gazdagság. Minden felszíni pont egyben egy érintő is volt, mindegyikhez kapcsolódott egy-egy másik valósággömb a saját középpontjával. Ahogy változtak azok a valósággömbök a saját törvényeik és történeteik nyomán, úgy változott az ezen valóságomhoz tartozó érintőpontjuk csatlakozási energiája. A múltkor arról beszéltem, hogyan jön létre az ideális ív ebben az életben. Most azt láttam, mindez milyen sok dimenzióban. A döntési fa helyett egy döntési .... komplexitás. Nem tudok rá szavakat találni.