Szeretem hétvégén a reggeleket, mert bár felébredek,
tudok egy kicsit csendben egyedül csak lenni. A gyerekeimet gondoltam végig,
milyen közös valóságainkra emlékszem, melyiknek mi az erőssége, hol tudok vagy
már nem tudok nekik segíteni.
Aztán elindult egy párhuzamos valóság, ahol két földönkívüli
idegen állt a kiskapuban. Egy pillanatra meglepődtem, eszembe jutott, mit
szólhatnának a szomszédok, de azonnal vették a lapot, mert egyből átváltoztak
öltönyös férfiakká. Kérték, hogy menjek velük. Nem mondhatnak semmit, de fontos
lenne. Húzódoztam. Mondtam, hogy nem megyek sehova a gyerekeim miatt. Elmentek, de lelkiismeretfurdalásom volt, mert
éreztem, hogy valóban fontos. Azon agyaltam, mikor lesznek elég idősek, hogy hosszú időre is elmehessek. Arra jutottam, hogy ez
még mindenképpen pár év. A következő pillanatban a ház elé leereszkedett egy
űrhajó. A föld felett lebegett 20-30 cm-rel. Kinyitották az oldalajtót és több
idegen állt a nyílásban, a kezüket nyújtogatták felém, hogy velük kell mennem.
Irgalmatlan erős húzást éreztem, viszont nem tudtam, ez mit jelent időben, ha
velük megyek. Mi lesz a gyerekekkel? Döntöttem. Nem tudok rá jobb szót, olyan
mintha ketté váltam volna, és az egyik részem megfogta a karjukat és fellépett
az úrhajóba, a másik otthon maradt. Utána már csak az egyik felemre
fókuszáltam. Azonnal indultunk, én egy kicsit meg voltam illetődve, mert nem
tudtam semmit arról, hova megyünk és miért. Nem repültünk túl sokat. Nem tudom,
végül hol szálltunk le, csak annyit, hogy egy folyosón odakísértek valami
ajtóhoz.
Amikor kinyílt, megdöbbentem. Hatalmas, kupola alakú
belső teret láttam, ami körben lelátószerűen tele volt vegyesen mindenféle
idegen lénnyel. Rám figyeltek, és rájöttem, hogy beszélnem kell. Meséltem az
ÉlményPark lehetőségéről, mit látok benne, milyen páratlan esélyünk nyílik egy
közös felvirágzásra. A legtöbben nyitottak voltak, de egyszerre csak
közvetlenül az arcomba nyomta a képét egy tudatforma. Iszonyú agresszív volt, a
külső megjelenése hullámzott, mintha folyton átváltozna valami másik lénnyé.
Egy pöccre várt, hogy nekem ugorhasson. Nem akartam vele csatázni. Ugyanazt a
taktikát folytattam, mint nagyon régen, amikor bontogattam le az elementálokat
és az asztrálsíkon mindenféle bugris jött, hogy küzdjek meg vele. Arra utaztak,
hogy féljek tőlük, és egyre nagyobbra tornyosultak ennek érdekében, de már akkor
is rájöttem, hogy én is meg tudom magam növelni. Először akkorára, mint ők,
majd jóval nagyobbra, amíg kisegér nagyságúnak tűntek mellettem, és akkor
lenézve közöltem, hogy szerintem nincs értelme a küzdelemnek. Csak nézzenek
rám, aztán húzzanak el.
Most is tágulni kezdtem. Amikor már alig láttam, olyan
kicsi volt a másik létező, rájöttem, hogy itt szoktam megállni, de most a
növekedés folytatódott. A világokat kezdtem magamba fogadni és csak egyre
tágultam. Beolvasztottam magamba egyre nagyobb univerzumokat. Érzésre olyan
volt, mint a téren, amikor istennő energetikákat próbáltak rám, a külső tudatáradatok
pedig hömpölyögtem belém, hogy eggyé váljanak velem. Aztán egyszerre csak
megállt a tágulás, mintha elértem volna a létezés határát. Végtelen csend és
némaság lett. Mintha befagytam volna a semmibe. Ilyen iszonyú magányosság érzet
lehet akkor, amikor valakit űrhajós ruhában kilöknek az űrbe. Még éppen van, de
tudja, hogy egyszerűen mindennek vége. Olyan szintű reménytelen nihil, hogy
érzékeltetni sem tudom. Aztán megértettem. Ez a vége, ha felveszem a kesztyűt
és harcolni fogok. Egyszerűen legyőzök mindenkit, az egész létezést magamba
olvasztom, de egyedül tehetetlen vagyok. Ez a megoldás bukás. Visszaugrottam az
agresszív pofával való farkasszemhez. Elképzeltem, hogy engedek neki. Abban a
variációban átvette a világok feletti teljes uralmat. Borzalmas volt. Olyan
univerzum alakult ki, ami talán arra az Indiana Jones filmre emlékeztet, amikor
a gyerekek a földalatti bányákban dolgoznak. Mindenki rabszolga vagy kegyetlen
idióta a hierarchiában. A félelem alapenergiájára épít fel mindent. Ismertem
ezt a világot, mert volt róla emlékem, amit 12-14 éve láttam. Akkor ott, abban
a valóságban valami főpap féle voltam. Emlékszem, mennyire undorodtam saját
magamtól, amikor láttam azt a világot, a beágyazottságom és az ottani
energiaszerző módszereim. Nem szabad megengedni, hogy ez történjen az egész
univerzummal.
Tanácstalan voltam. Visszahúzódtam a nagy csarnokból
egy kicsi szobába, hogy magamba mélyedhessek. Azon gondolkodtam, mi tévő
legyek, hiszen mindkét kimenetel zsákutca a világegyetemnek. Olyan megoldást
kell találnom, ami win-win élmény minden érintettnek. Aztán eszembe jutott, mit
csináltam a végén a kakaskodni akaró bugrisokkal az asztrálsíkon. Nem akartam
már őket legyőzni vagy hatalmasra nőve elijeszteni. Egyszerűen felkapcsoltam
önmagamban a legmagasabb minőséget, és hagytam, hogy belém lépjenek. Ilyenkor a
legfényesebb sugárzásom egyszerűen kiégette belőlük a salakot, és ettől
átalakultak. Eszembe jutott, hogy most is megpróbálhatnám, bár tartottam tőle,
hogy pusztítást végez az a másik tudat, ha magamba engedem. Nem igazán tudom elmondani,
mi történt. Amikor összemosódtak a határaink, és elkezdett befelé áramlani,
ugyanazt a komplex megkönnyebbülést éreztem, amikor megláttam az egyik mandalát
a minőségek összerendezéséről.
Kicsit később azon gondolkodtam, miként lehetséges ez.
Hogy történhet mindez, miközben mindjárt felkelek, megyek vásárolni, főzök,
takarítok és egy szabad percem sem lesz. Nem kellene több időt szakítanom
meditációra? Akkor jobban haladhatnék, bármit is jelentsen ez a szó. Több időt
tölthetnék odaát. De aztán elöntött valami megnyugvás. Az van lent, ami fent.
Itt is rengeteget dolgozom, hogy fizikai síkon egyenesbe hozzam a környezetem
és ott sem tudok most többet beletenni. Hirtelen megláttam magam, amint a
jövőben meditálok. Sokat, mert megoldottam a passzív jövedelmet és szabadon
annyit lehetek bent, amennyit szeretnék. És akkor az idő hirtelen körém
görbült. Egyszerre láttam a múltamat és valamiféle jövőmet úgy, hogy mindez
(ezen valóságom minden pillanata) egyszerre teremtette azt a mostpontot, ami az
egésznek a középpontját jelentette. Ez a valóság egy gömbbé vált, aminek a
középpontjában ültem, ugyanolyan távol a múlttól, és a jövőtől, függetlenül
attól, hogy egy-egy része ennek a múltnak vagy jövőnek két percnyire volt, vagy
húsz évnyire.
Olyan volt, mintha a jövőbeli mély meditációban ülő én
a meditáción belül egyszerűen csak ráfókuszálna valamire, az pedig hirtelen
kibomlik a figyelem nyomán. Mintha a meditációban egy-egy gondolat
tapasztalatokká és életekké alakulna át, hogy minél részletgazdagabb és informatívabb
legyen. Mintha a meditációban ülve játszanék a transzcendenssel és az bármerre
tekintve immanenssé válik. Eszembe jutott, amikor a megszállásom előtt valami
csatornázáson keresztül arról olvastam, hogy a magasabb dimenziós lény úgy
látta, mintha kisvasútként futnának körülötte a dolgok (idő), de a lehetséges
leágazásokat nem látja. Odaléptem a körém görbülő időgömb egyik pontjához. Éppen
az volt, amikor láttam, hogy kiemeltem valaki szívét a mellkasából. Ráálltam
arra a pontra, és ott, mint egy érintőben illeszkedett ehhez a gömbhöz egy
másik gömb. Belenéztem. Egy másik valóság volt, az, amelyikben annak az
agresszív kollektív tudatnak voltam a főpapja. Annak a gömbnek is ott voltam a
közepében és teremtettem azt a valóságot. Körbe néztem a jelenlegi időgömböm
felszíni pontjairól és elképesztett a fraktálmódra kibomló gazdagság. Minden
felszíni pont egyben egy érintő is volt, mindegyikhez kapcsolódott egy-egy
másik valósággömb a saját középpontjával. Ahogy változtak azok a valósággömbök
a saját törvényeik és történeteik nyomán, úgy változott az ezen valóságomhoz
tartozó érintőpontjuk csatlakozási energiája. A múltkor arról beszéltem, hogyan
jön létre az ideális ív ebben az életben. Most azt láttam, mindez milyen sok
dimenzióban. A döntési fa helyett egy döntési .... komplexitás. Nem tudok rá
szavakat találni.
