Oldalak

Nem vagyok látó


Talán verhetném a misztikus habot magam körül, sejtelmesen éreztetve és utalva dolgokra, de nem teszem. Nagyon fontos, hogy kimondjam. Nem vagyok látó. Nem vagyok halló. Nincsenek különleges képességeim. Nem tudok tenni semmit akarattal. Egyszerűen csak néha történik valami bennem, én pedig figyelek magamra. Ennyi a lecsupaszított váz. Erre pedig mindenki képes. A különbség csak annyi lehet, hogy én már korábban elkezdtem ezt gyakorolni.

A modern fizika nyomán már mindenki tudja, hogy a körülöttünk lévő mindenség (a szilárdnak tekintett külvilág is) nem más, mint elektromágneses hullámok összessége. Rendkívül bonyolult játék és tánc ez, ahol a legjelentéktelenebb dolgok is (egyetlen molekula, egyetlen moccanás, egyetlen kép, egyetlen gondolat) nagyon komplex hullámcsomag eredőjeként jönnek létre. A fizikai érzékszervek olyan kapuk, ahol ezeknek a hullámcsomagoknak a beazonosítása megtörténik. Speciálisan ezeknek a dokkolóknak a kifejlesztése erős támogatottságot kapott ebben a valóságrendszerben, ezért alapesetben a társadalom csak azt fogadja el létezőnek, amit az emberek nagyobb hányada érzékelni tud ezeken az azonosítási pontokon.

Középiskolai tananyag, hogy az elektromágneses hullámok teljes spektrumának mekkora szeletét tudjuk a különböző fizikai érzékszerveinkkel dekódolni, illetve egyáltalán elviselni. Ha érdekel, nézz utána és látni fogod, hogy ez a tartomány minden esetben nevetségesen szűk. Nyilván mindenkinek joga van azt mondani, hogy a világegyetem csak ez a keskeny szelet, amire éppen figyel(ni tud), de szerintem a fizikai érzékszervekkel nem fogható tartományokra pillantva bárki megsejtheti, milyen gazdagságot zárunk így ki a lehetőségeink közül.

Amikor történik valami, akkor abban nagy egyetértés van a résztvevők között, ami az általánosan érzékelhető frekvenciákra esik. Mindenki lemérheti, hogy az asztallap, amin éppen írok, 80x155 cm méretű, ezért egyetértést tudok kiváltani ezzel a kijelentésemmel. Ha azt mondom, hogy valaki a halála körülményei és pillanatnyi állapota miatt ehhez a valósághoz ragadt, és segítségre volt szüksége, hogy el tudjon tőle távolodni, akkor az emberek zömében nagy megrökönyödést hozok létre. Amikor valaki olyan dolgokról beszél, ami kívül esik az érzékelhető, objektívan mérhető tartományokon, a többségtől automatikusan megkapja a bolond cimkét. Pedig a fejlődésnek az a legfőbb ismérve, hogy folyamatosan átlépi a meglévő határokat. Miért akarják az emberek bezárni magukat mégis ebbe a nagyon szűk tartományba?

Ugyanaz a frekvencia nyilván ugyanazt váltja ki az agyban, hiszen ez egy nagyon szimpla kapcsoló. Viszont említettem, hogy a létező legegyszerűbb dolgok is nagyon bonyolult hullámcsomagból állnak. Van egy jól érzékelhető alapmintázata ennek a csomagnak, de a rengeteg hullám, amely alkotja, végtelen sok felharmonikus mintát is létrehoz benne. Mondok egy egyszerű példát. A „D” zenei hang pontosan, matematikai számmal meghatározott frekvenciát jelent. Ez az alapminta. Viszont ezt a hangot kiadhatja egy sima rezonátor, zongora, mosógép, telefon is. A felharmonikusok mintázata alapján lehet beazonosítani, mit hallunk éppen. A fül nagyon finom műszer abban a szűk tartományban, hiszen egy pár éves gyerek is meg tudja egymástól különböztetni a gitár, trombita, klarinét, cimbalom hangját.

Amikor az anyáddal találkozol, akkor az ő végtelenül komplex hullámcsomagjában van sok rész, ami fizikai érzékszervekkel pontosan dekódolható, ezért ismeri meg és azonosítja be a szomszéd is. Ennél jóval nagyobb az a tartomány, amit nem lehet lemérni, mert benned történik vele kapcsolatban. Ezeknek a leírásával köteteket tudnál megtölteni, tehát bármennyire is nem mérhető, igenis ezek az információk ott vannak. Valamilyen formában leképezted és elraktároztad magadban. Ezek azok a felharmonikusok, amelyeket nem tudsz egy objektív, külső szemlélőnek pontosan visszaadni úgy, hogy ő is hajszálnyira ugyanazt dekódolja magában erről, amikor hallja. De mégsem mondja neked azt senki, amikor arról teszel említést, hogy anyád ölelése olyan, mint egy összenyomott vattacsomó, hogy te bolond vagy. Mert értik, hogy azt próbálod körbe írni, mi az, ami hasonló asszociációt hív elő benned. Az asszociáció azért lép fel, mert a felharmonikusok hasonlósága miatt az a dekódolási folyamat is automatikusan lefut.

Amikor olyan spirituális élmény ér egyszerre több embert, amelynek alapfrekvenciái kívül esnek a külső érzékszervek által letapogatható tartományokon, akkor mindegyikük egy kicsit eltérően fog beszámolni arról, pontosan mi történt. Attól függően, hogy amit befogadott, azt milyen korábbi asszociáció alapján fordítja át az agya. Az eltérő korábbi tapasztalatok eltérő értelmezéseket és leképezéseket vonnak maguk után. Ha van egy beteg, akit egyszerre „vizsgál” meg több alternatív gyógyító, akkor lehet, hogy ugyanazt valaki elszíneződésnek látja az aurában, más nyomást érzékel a tenyerében, esetleg szögesdrót szaggatja meg a belsőjét. Most melyik a bolond és melyiknek van igaza? Hiszen az ultrahang vizsgálat azt mutatja, hogy a páciensnek epekövei vannak. Miközben a spirituális tanulási folyamat arról szól, hogy képesek legyünk lépésről lépésre beazonosítani, hogy a külső, külvilágnak nevezett viszonyrendszerben melyik asszociációnk pontosan minek felel meg.

Visszatérve a legelső mondatokra, én nem látok. Inkább ahhoz hasonlítanám, amikor az ember az álom és az ébrenlét határán van. Történik valami, aminek a komplexitását az agyam megpróbálja valahogy érthetőbb és már sokszor tapasztalt képekké átfordítani. Változó sikerrel. De az anyád is pontosan beazonosítható a felharmonikusok által kiváltott asszociációk összességeként akkor is, ha fizikailag nem érzékeled. Különben miért tudod, hogy éppen ő hív, ha csörög a telefon?