Talán verhetném a misztikus habot magam körül, sejtelmesen
éreztetve és utalva dolgokra, de nem teszem. Nagyon fontos, hogy kimondjam. Nem
vagyok látó. Nem vagyok halló. Nincsenek különleges képességeim. Nem tudok
tenni semmit akarattal. Egyszerűen csak néha történik valami bennem, én pedig
figyelek magamra. Ennyi a lecsupaszított váz. Erre pedig mindenki képes. A
különbség csak annyi lehet, hogy én már korábban elkezdtem ezt gyakorolni.
A modern fizika nyomán már mindenki tudja, hogy a
körülöttünk lévő mindenség (a szilárdnak tekintett külvilág is) nem más, mint
elektromágneses hullámok összessége. Rendkívül bonyolult játék és tánc ez, ahol
a legjelentéktelenebb dolgok is (egyetlen molekula, egyetlen moccanás, egyetlen
kép, egyetlen gondolat) nagyon komplex hullámcsomag eredőjeként jönnek létre. A
fizikai érzékszervek olyan kapuk, ahol ezeknek a hullámcsomagoknak a
beazonosítása megtörténik. Speciálisan ezeknek a dokkolóknak a kifejlesztése
erős támogatottságot kapott ebben a valóságrendszerben, ezért alapesetben a
társadalom csak azt fogadja el létezőnek, amit az emberek nagyobb hányada
érzékelni tud ezeken az azonosítási pontokon.
Középiskolai tananyag, hogy az elektromágneses
hullámok teljes spektrumának mekkora szeletét tudjuk a különböző fizikai
érzékszerveinkkel dekódolni, illetve egyáltalán elviselni. Ha érdekel, nézz
utána és látni fogod, hogy ez a tartomány minden esetben nevetségesen szűk.
Nyilván mindenkinek joga van azt mondani, hogy a világegyetem csak ez a keskeny
szelet, amire éppen figyel(ni tud), de szerintem a fizikai érzékszervekkel nem
fogható tartományokra pillantva bárki megsejtheti, milyen gazdagságot zárunk
így ki a lehetőségeink közül.
Amikor történik valami, akkor abban nagy egyetértés
van a résztvevők között, ami az általánosan érzékelhető frekvenciákra esik.
Mindenki lemérheti, hogy az asztallap, amin éppen írok, 80x155 cm méretű, ezért
egyetértést tudok kiváltani ezzel a kijelentésemmel. Ha azt mondom, hogy valaki
a halála körülményei és pillanatnyi állapota miatt ehhez a valósághoz ragadt, és
segítségre volt szüksége, hogy el tudjon tőle távolodni, akkor az emberek zömében
nagy megrökönyödést hozok létre. Amikor valaki olyan dolgokról beszél, ami
kívül esik az érzékelhető, objektívan mérhető tartományokon, a többségtől
automatikusan megkapja a bolond cimkét. Pedig a fejlődésnek az a legfőbb
ismérve, hogy folyamatosan átlépi a meglévő határokat. Miért akarják az emberek
bezárni magukat mégis ebbe a nagyon szűk tartományba?
Ugyanaz a frekvencia nyilván ugyanazt váltja ki az
agyban, hiszen ez egy nagyon szimpla kapcsoló. Viszont említettem, hogy a
létező legegyszerűbb dolgok is nagyon bonyolult hullámcsomagból állnak. Van egy
jól érzékelhető alapmintázata ennek a csomagnak, de a rengeteg hullám, amely
alkotja, végtelen sok felharmonikus mintát is létrehoz benne. Mondok egy
egyszerű példát. A „D” zenei hang pontosan, matematikai számmal meghatározott
frekvenciát jelent. Ez az alapminta. Viszont ezt a hangot kiadhatja egy sima
rezonátor, zongora, mosógép, telefon is. A felharmonikusok mintázata alapján
lehet beazonosítani, mit hallunk éppen. A fül nagyon finom műszer abban a szűk
tartományban, hiszen egy pár éves gyerek is meg tudja egymástól különböztetni a
gitár, trombita, klarinét, cimbalom hangját.
Amikor az anyáddal találkozol, akkor az ő végtelenül komplex
hullámcsomagjában van sok rész, ami fizikai érzékszervekkel pontosan
dekódolható, ezért ismeri meg és azonosítja be a szomszéd is. Ennél jóval
nagyobb az a tartomány, amit nem lehet lemérni, mert benned történik vele
kapcsolatban. Ezeknek a leírásával köteteket tudnál megtölteni, tehát
bármennyire is nem mérhető, igenis ezek az információk ott vannak. Valamilyen
formában leképezted és elraktároztad magadban. Ezek azok a felharmonikusok,
amelyeket nem tudsz egy objektív, külső szemlélőnek pontosan visszaadni úgy,
hogy ő is hajszálnyira ugyanazt dekódolja magában erről, amikor hallja. De
mégsem mondja neked azt senki, amikor arról teszel említést, hogy anyád ölelése
olyan, mint egy összenyomott vattacsomó, hogy te bolond vagy. Mert értik, hogy
azt próbálod körbe írni, mi az, ami hasonló asszociációt hív elő benned. Az
asszociáció azért lép fel, mert a felharmonikusok hasonlósága miatt az a
dekódolási folyamat is automatikusan lefut.
Amikor olyan spirituális élmény ér egyszerre több
embert, amelynek alapfrekvenciái kívül esnek a külső érzékszervek által letapogatható
tartományokon, akkor mindegyikük egy kicsit eltérően fog beszámolni arról, pontosan
mi történt. Attól függően, hogy amit befogadott, azt milyen korábbi asszociáció
alapján fordítja át az agya. Az eltérő korábbi tapasztalatok eltérő
értelmezéseket és leképezéseket vonnak maguk után. Ha van egy beteg, akit
egyszerre „vizsgál” meg több alternatív gyógyító, akkor lehet, hogy ugyanazt
valaki elszíneződésnek látja az aurában, más nyomást érzékel a tenyerében,
esetleg szögesdrót szaggatja meg a belsőjét. Most melyik a bolond és melyiknek
van igaza? Hiszen az ultrahang vizsgálat azt mutatja, hogy a páciensnek
epekövei vannak. Miközben a spirituális tanulási folyamat arról szól, hogy képesek
legyünk lépésről lépésre beazonosítani, hogy a külső, külvilágnak nevezett viszonyrendszerben
melyik asszociációnk pontosan minek felel meg.
Visszatérve a legelső mondatokra, én nem látok. Inkább
ahhoz hasonlítanám, amikor az ember az álom és az ébrenlét határán van.
Történik valami, aminek a komplexitását az agyam megpróbálja valahogy érthetőbb
és már sokszor tapasztalt képekké átfordítani. Változó sikerrel. De az anyád is
pontosan beazonosítható a felharmonikusok által kiváltott asszociációk
összességeként akkor is, ha fizikailag nem érzékeled. Különben miért tudod,
hogy éppen ő hív, ha csörög a telefon?
