Egy kollektív tudat nem feltétlenül kívánt működését
csak úgy lehet lefülelni magunkban, ha nagyon jól tudjuk, hogy alapjáraton
milyen érzéseink, gondolataink és törekvéseink vannak. A fejlődésünkkel
párhuzamosan persze egyre több dologra lesz rálásunk, ennek nyomán pedig
változunk, de ez mindig valamilyen rendszerben történik. Az új információk
nyomán átvizsgáljuk az addigi hitünket és tudásunkat, és ahol módosítani kell
az addigi kereteinken, akkor megtesszük.
Szintén a gyerekeimnek tanácsolom, hogy este mindig
gondolják végig a napjukat úgy, hogy az adott szituációkban lévő érzéseiket,
gondolataikat és igazi mozgatórugóikat próbálják meg felgöngyölíteni. Az elején
mindenki jó sokat csúsztat és hazudik még önmagának is, hiszen ki szeret azzal
szembesülni, hogy jóval gyarlóbb, mint amilyennek szeretné magát hinni. Azért
érdemes ezt minél előbb elkezdeni, mert ha az önfelmentés már jó erősen
bebetonozott reflexé vált, akkor semmi nem menti meg az illetőt attól, hogy
egyszerű, manipulált, agymosott játékszer maradjon.
A legelején odabent a sértődékeny vakhit lakik, aki
bármilyen kritikára (ami kezdetben mindig kívülről jön, hiszen a belső
ellenvélemény megszületésére még lehetőség sincs), ami kedvezőtlen fényben
jeleníti meg, azonnal támadással vagy begubózással válaszol. Mindenesetre a bírálatot
jó messze eltolja magától, nehogy foglalkozni kelljen vele. Vagy tökéletesnek
érzi magát (ami erős kompenzálása a belső kishitűségnek) vagy egyfajta
megfelelési kényszertől hajtva mindenkinek igyekszik a kívánsága szerint
teljesíteni.
Ha kellően őszinték vagyunk magunkhoz (márpedig hosszú
távon csak ennek van értelme, ha saját magunk vagy a világ működéséből valamit
érteni szeretnénk), akkor a külső vádlót belülre húzzuk és tüzetesen
megvizsgáljuk azokat a vetületeinket (szándék, képesség, kontroll), amelyeket
mások nem láthatnak közvetlenül, hiszen odabent formálódik. Önbecsülés nélküli egyedek
kezdetben hajlamosak átesni a ló túlsó oldalára és olyasmivel is vádolják
magukat, amit a külvilág nem hozna fel ellenük, de az önismeret valódi fényében
mindez ki fog kopni.
Az első párbeszédek odabent tehát a csíraén és a vádló
között folynak. De a folyamat arról szól, hogy az ember részletesen és őszintén
feltárja a belső indítékait, tehát lesz olyan kritika, ami megállja a helyét,
és ennek nyomán buzgó változási törekvések indulnak az egyénben. Természetesen
olyan felvetés vagy vád is lesz, ami részben vagy egészében alaptalannak
bizonyul a belső vizsgálódás fényében. Az egész hasonlít kicsit az amerikai
filmekben látott perekre, ahol mindkét oldal részletes bizonyítéksorozatot
vonultat fel. A lényeg, hogy ennek nyomán egy harmadik fél is bekapcsolódik a
párbeszédekbe, ez pedig a bíró, aki egy-egy szituációval kapcsolatban döntést
hoz.
Amikor már egy ideje gyakorolja ezt valaki, annak több
hozadéka is lesz. Nagyon átlátható tereket alakít ki önmagán belül, ahol jóval
könnyebb lefülelni, ha valaki megpróbál valamit átrendezni odabent, tehát
jobban észreveszi a megszállásokat. Elég sztoikusan fogad kívülről bármilyen
beszólást, hiszen pontosan tudja, az mennyiben szól valóban róla vagy éppen
mennyiben tükröződik a másik. Mivel nem hazudik önmagának, ezért leszokik arról
a fárasztó folyamatról, hogy másoknak hazudjon. Minek mutogasson hamis képet
magáról, ha az igazi neki jól megfelel, illetve ahol nem elégedett, azt úgy is
folyamatosan fejleszti. Ebben gyökerezik a valódi önbecsülés is, amely alapesetben
magától értetődőnek tartja az egyenrangúságot. Hiszen tudja önmaga értékét, de
az önigazoláshoz nincs szüksége a mások feletti hatalomra.
Az ilyen szinten begyakorolt belső párbeszédek nyomán tovább
is lehet lépni. A kérdések később szabadon vonatkozhatnak bármire. Olyan,
mintha a bíró szép lassan átadná a helyét egy nála még magasabb szintű
tudatnak, akit nevezhetünk angyalnak vagy felettesnek is, csak vágjuk le róla a
rátapadt, felesleges sallangokat.
