Oldalak

Önismeretből párbeszéd


Egy kollektív tudat nem feltétlenül kívánt működését csak úgy lehet lefülelni magunkban, ha nagyon jól tudjuk, hogy alapjáraton milyen érzéseink, gondolataink és törekvéseink vannak. A fejlődésünkkel párhuzamosan persze egyre több dologra lesz rálásunk, ennek nyomán pedig változunk, de ez mindig valamilyen rendszerben történik. Az új információk nyomán átvizsgáljuk az addigi hitünket és tudásunkat, és ahol módosítani kell az addigi kereteinken, akkor megtesszük.

Szintén a gyerekeimnek tanácsolom, hogy este mindig gondolják végig a napjukat úgy, hogy az adott szituációkban lévő érzéseiket, gondolataikat és igazi mozgatórugóikat próbálják meg felgöngyölíteni. Az elején mindenki jó sokat csúsztat és hazudik még önmagának is, hiszen ki szeret azzal szembesülni, hogy jóval gyarlóbb, mint amilyennek szeretné magát hinni. Azért érdemes ezt minél előbb elkezdeni, mert ha az önfelmentés már jó erősen bebetonozott reflexé vált, akkor semmi nem menti meg az illetőt attól, hogy egyszerű, manipulált, agymosott játékszer maradjon.

A legelején odabent a sértődékeny vakhit lakik, aki bármilyen kritikára (ami kezdetben mindig kívülről jön, hiszen a belső ellenvélemény megszületésére még lehetőség sincs), ami kedvezőtlen fényben jeleníti meg, azonnal támadással vagy begubózással válaszol. Mindenesetre a bírálatot jó messze eltolja magától, nehogy foglalkozni kelljen vele. Vagy tökéletesnek érzi magát (ami erős kompenzálása a belső kishitűségnek) vagy egyfajta megfelelési kényszertől hajtva mindenkinek igyekszik a kívánsága szerint teljesíteni.

Ha kellően őszinték vagyunk magunkhoz (márpedig hosszú távon csak ennek van értelme, ha saját magunk vagy a világ működéséből valamit érteni szeretnénk), akkor a külső vádlót belülre húzzuk és tüzetesen megvizsgáljuk azokat a vetületeinket (szándék, képesség, kontroll), amelyeket mások nem láthatnak közvetlenül, hiszen odabent formálódik. Önbecsülés nélküli egyedek kezdetben hajlamosak átesni a ló túlsó oldalára és olyasmivel is vádolják magukat, amit a külvilág nem hozna fel ellenük, de az önismeret valódi fényében mindez ki fog kopni.

Az első párbeszédek odabent tehát a csíraén és a vádló között folynak. De a folyamat arról szól, hogy az ember részletesen és őszintén feltárja a belső indítékait, tehát lesz olyan kritika, ami megállja a helyét, és ennek nyomán buzgó változási törekvések indulnak az egyénben. Természetesen olyan felvetés vagy vád is lesz, ami részben vagy egészében alaptalannak bizonyul a belső vizsgálódás fényében. Az egész hasonlít kicsit az amerikai filmekben látott perekre, ahol mindkét oldal részletes bizonyítéksorozatot vonultat fel. A lényeg, hogy ennek nyomán egy harmadik fél is bekapcsolódik a párbeszédekbe, ez pedig a bíró, aki egy-egy szituációval kapcsolatban döntést hoz.

Amikor már egy ideje gyakorolja ezt valaki, annak több hozadéka is lesz. Nagyon átlátható tereket alakít ki önmagán belül, ahol jóval könnyebb lefülelni, ha valaki megpróbál valamit átrendezni odabent, tehát jobban észreveszi a megszállásokat. Elég sztoikusan fogad kívülről bármilyen beszólást, hiszen pontosan tudja, az mennyiben szól valóban róla vagy éppen mennyiben tükröződik a másik. Mivel nem hazudik önmagának, ezért leszokik arról a fárasztó folyamatról, hogy másoknak hazudjon. Minek mutogasson hamis képet magáról, ha az igazi neki jól megfelel, illetve ahol nem elégedett, azt úgy is folyamatosan fejleszti. Ebben gyökerezik a valódi önbecsülés is, amely alapesetben magától értetődőnek tartja az egyenrangúságot. Hiszen tudja önmaga értékét, de az önigazoláshoz nincs szüksége a mások feletti hatalomra.

Az ilyen szinten begyakorolt belső párbeszédek nyomán tovább is lehet lépni. A kérdések később szabadon vonatkozhatnak bármire. Olyan, mintha a bíró szép lassan átadná a helyét egy nála még magasabb szintű tudatnak, akit nevezhetünk angyalnak vagy felettesnek is, csak vágjuk le róla a rátapadt, felesleges sallangokat.