Egyáltalán nem gondolom azt, hogy azoknak a belső
dolgoknak, amelyekről említést teszek (kalandfilm, mélyinterjú), bárki külső
szemlélő, hallgató vagy olvasó számára bármilyen jelentősége lenne. Maximum
unalmas, semmitmondó, vagy néha egzotikus, a szemöldököt felhúzó
történetfoszlányok. Nem értelmezhetők, igazolhatók a 3D elfogadott
tartományaiban, ezért nem lehet velük másnak interakcióba bocsátkozni. Ebből a
szögből szemlélve teljesen felesleges és értelmetlen leírni őket. Azért teszem, hogy bárki, akivel hirtelen hasonló történik, ne ijedjen meg. Tele van a pszichiátria felesleges áldozatokkal.
Annyira csak a külső megismerésen van a mai módszerek
fókusza, hogy a belső leképezéssel foglalkozó tudományos kutatások még gyerekcipőben járnak. Ugyanakkor olyan nagy területről van szó (a létező világ
egyik fele), hogy el kell indulni ennek a részletes felderítésének irányába is.
Ha valaki egy nagyon élénk álmáról mesél, ami mélyen és részletesen bevésődött,
akkor neki az mindenképpen egy létező belső valóság, még akkor is, ha kívülről
másnak ez láthatatlan. Egyetlen kutató sem mondhatja, hogy ez az álom nem
létezik, mert nem lehet egy külső vászonra kivetíteni. Illetve most már lehet,
csak jó sok pénz és nagy szakember-gárda kell hozzá, hogy igazi film legyen
belőle. Igen, minden film egy belső mozi kifordított valósága. Néha megérezzük
egy-egy ilyen alkotásnál, hogy akinek a vízióját éppen látjuk, csak
sablonokon pörög vagy mennyi ihletet kap fentről, odaátról.
Belső képeket egyszerűen mindenki lát így vagy úgy, ha
valahogy befelé fordítja a figyelmét. Az erősen extrovertált embereknél ez
szinte csak éjszaka, alvás közben történik meg, amikor az álmok behálózzák őket.
Azt az alváskutatások igazolták, hogy mindenki álmodik. Az is, aki hevesen
tagadja, mert reggel semmire nem emlékszik. Amikor a REM fázisban felébresztik
őket, mindig be tudnak számolni arról, éppen mit éltek át és láttak álmodás
közben. Ez teljesen a tudat fennhatósága alatt áll, hiszen az ébrenlét
fázisából nem tudjuk közvetlenül és direkt befolyásolni, hogy végül mit lássunk
az álmainkban. Az ottani élmények értelmezése sokszor nehézségekbe ütközik,
főleg, ha egész magas nézőpontot próbálnak az álmok leképezni.
Az introvertáltabb embereknél gyakori a magukba való
húzódás és ennek nyomán valamiféle belső világ építgetése. Ennek legismertebb
formája az ábrándozás. Amikor valaki itt, ebben a külső eszközökkel is
igazolható valóságban nem megtörtént eseményeket képzel el. Nőknél (illetve
nőies agyú embereknél) kifejezetten nagy hangsúlyt kap a vágyak ilyen irányba
történő transzporálása. Úgy működik, mint valami biztonsági szelep.
Egy másik folyamat, ahol többeknél akár hiányozhat a képi
megjelenítés, és csak fogalmi absztrakció fut le, de sokaknál aktív marad a
belső mozi. Ezt a férfias aggyal rendelkezők jól ismerik. Nevezhetjük
szimulációnak, és a döntési folyamatoknál kap főszerepet. Ilyenkor egyszerűen
lejátszódnak, átfuttatódnak a lehetséges alternatívák, és az elképzelt
kimeneteknek megfelelően születik meg az útelágazásnál a további irányra
vonatkozó belső ítélet.
Az álommal ellentétben az ábrándozás és a szimuláció
is olyan belső folyamat, ami bármikor elindítható önkényesen is. Persze,
rengetegszer spontán módon működik, mert a belső folyamatok huzalozása már
állandó síneket fektetett le. Az én ezeken keresztül folyamatosan
megszilárdítja és újra formálja önmagát, de összességében egy erősen lezáró burát
von a további megismerés és fejlődés táguló lehetőségei elé. A belső képeink
tehát lehetnek nagyon-nagyon élénkek és elvarázsolók, de az elején ez
egyszerűen saját magunkból következő, tükröződő tűzijáték. Mintha minden ábránd
vagy szimuláció sokszorosan visszaverődne a gömb alakú belső buránk faláról és
ezek rengeteg belső valóságot generálnának. De ezek mindig ugyanabban a
perspektívában élnek és működnek, egyre erősebben bebetonozódva az adott
világba, illetve azok lehetőségeibe, korlátjaiba és problémáiba.
Ha valaki megtanulja ezeket az önműködő folyamatokat
leállítani, és rövidebb-hosszabb időszakokra meg tudja teremteni magában a
belső csend állapotát, akkor ezen a burán átmeneti lyukakat, átjárókat üthet. Ilyenkor
lehetősége van arra, hogy befogadjon az eddigi önmagán túl mutató inspirációkat
is. Alkalma nyílik a tudatnak arra, hogy erősebben hatást gyakoroljon a
folyamatokra. Beérkezhetnek új szempontok, összefüggések, érzések, gondolatok. Csupa
olyan váratlan dolog, amit elképzelni sem tudna az ember. A létezésébe valami
más tudatszint, elevenség, sugárzás, pezsgés érkezik.
A legtöbbször a tudat egy-egy ilyen bevetülő, új
sugarába azonnal belekapaszkodik az agy vagy a szív, és elkezdi a saját képére
formálni, magyarázni. Beérkezik egy inspiráció, de azt az ábrándok vagy a
szimulációk torzítják. Tehát nyílik a burán egy lyuk, amin keresztül behatol
egy fénycsóva, de abban a pillanatban záródik a rés, és a végtelen belső
tükröződés fut tovább. Néha tovább maradnak nyitva ezek a pillanatnyi rések, és
a gömb központjában elhelyezkedő én önmagával kevésbé szennyezett
hullámcsomagokat dekódolhat. Nagyfokú önismeret kell ahhoz, hogy egy-egy ilyen
tapasztalatot szétszálazhassunk magunkban, mennyi belőle a tudat inspirációja
és mennyi az ábrándozás vagy szimuláció keveredésének gazdagsága.
