Belső képek

Egyáltalán nem gondolom azt, hogy azoknak a belső dolgoknak, amelyekről említést teszek (kalandfilm, mélyinterjú), bárki külső szemlélő, hallgató vagy olvasó számára bármilyen jelentősége lenne. Maximum unalmas, semmitmondó, vagy néha egzotikus, a szemöldököt felhúzó történetfoszlányok. Nem értelmezhetők, igazolhatók a 3D elfogadott tartományaiban, ezért nem lehet velük másnak interakcióba bocsátkozni. Ebből a szögből szemlélve teljesen felesleges és értelmetlen leírni őket. Azért teszem, hogy bárki, akivel hirtelen hasonló történik, ne ijedjen meg. Tele van a pszichiátria felesleges áldozatokkal.

Annyira csak a külső megismerésen van a mai módszerek fókusza, hogy a belső leképezéssel foglalkozó tudományos kutatások még gyerekcipőben járnak. Ugyanakkor olyan nagy területről van szó (a létező világ egyik fele), hogy el kell indulni ennek a részletes felderítésének irányába is. Ha valaki egy nagyon élénk álmáról mesél, ami mélyen és részletesen bevésődött, akkor neki az mindenképpen egy létező belső valóság, még akkor is, ha kívülről másnak ez láthatatlan. Egyetlen kutató sem mondhatja, hogy ez az álom nem létezik, mert nem lehet egy külső vászonra kivetíteni. Illetve most már lehet, csak jó sok pénz és nagy szakember-gárda kell hozzá, hogy igazi film legyen belőle. Igen, minden film egy belső mozi kifordított valósága. Néha megérezzük egy-egy ilyen alkotásnál, hogy akinek a vízióját éppen látjuk, csak sablonokon pörög vagy mennyi ihletet kap fentről, odaátról.

Belső képeket egyszerűen mindenki lát így vagy úgy, ha valahogy befelé fordítja a figyelmét. Az erősen extrovertált embereknél ez szinte csak éjszaka, alvás közben történik meg, amikor az álmok behálózzák őket. Azt az alváskutatások igazolták, hogy mindenki álmodik. Az is, aki hevesen tagadja, mert reggel semmire nem emlékszik. Amikor a REM fázisban felébresztik őket, mindig be tudnak számolni arról, éppen mit éltek át és láttak álmodás közben. Ez teljesen a tudat fennhatósága alatt áll, hiszen az ébrenlét fázisából nem tudjuk közvetlenül és direkt befolyásolni, hogy végül mit lássunk az álmainkban. Az ottani élmények értelmezése sokszor nehézségekbe ütközik, főleg, ha egész magas nézőpontot próbálnak az álmok leképezni.

Az introvertáltabb embereknél gyakori a magukba való húzódás és ennek nyomán valamiféle belső világ építgetése. Ennek legismertebb formája az ábrándozás. Amikor valaki itt, ebben a külső eszközökkel is igazolható valóságban nem megtörtént eseményeket képzel el. Nőknél (illetve nőies agyú embereknél) kifejezetten nagy hangsúlyt kap a vágyak ilyen irányba történő transzporálása. Úgy működik, mint valami biztonsági szelep.

Egy másik folyamat, ahol többeknél akár hiányozhat a képi megjelenítés, és csak fogalmi absztrakció fut le, de sokaknál aktív marad a belső mozi. Ezt a férfias aggyal rendelkezők jól ismerik. Nevezhetjük szimulációnak, és a döntési folyamatoknál kap főszerepet. Ilyenkor egyszerűen lejátszódnak, átfuttatódnak a lehetséges alternatívák, és az elképzelt kimeneteknek megfelelően születik meg az útelágazásnál a további irányra vonatkozó belső ítélet.

Az álommal ellentétben az ábrándozás és a szimuláció is olyan belső folyamat, ami bármikor elindítható önkényesen is. Persze, rengetegszer spontán módon működik, mert a belső folyamatok huzalozása már állandó síneket fektetett le. Az én ezeken keresztül folyamatosan megszilárdítja és újra formálja önmagát, de összességében egy erősen lezáró burát von a további megismerés és fejlődés táguló lehetőségei elé. A belső képeink tehát lehetnek nagyon-nagyon élénkek és elvarázsolók, de az elején ez egyszerűen saját magunkból következő, tükröződő tűzijáték. Mintha minden ábránd vagy szimuláció sokszorosan visszaverődne a gömb alakú belső buránk faláról és ezek rengeteg belső valóságot generálnának. De ezek mindig ugyanabban a perspektívában élnek és működnek, egyre erősebben bebetonozódva az adott világba, illetve azok lehetőségeibe, korlátjaiba és problémáiba.

Ha valaki megtanulja ezeket az önműködő folyamatokat leállítani, és rövidebb-hosszabb időszakokra meg tudja teremteni magában a belső csend állapotát, akkor ezen a burán átmeneti lyukakat, átjárókat üthet. Ilyenkor lehetősége van arra, hogy befogadjon az eddigi önmagán túl mutató inspirációkat is. Alkalma nyílik a tudatnak arra, hogy erősebben hatást gyakoroljon a folyamatokra. Beérkezhetnek új szempontok, összefüggések, érzések, gondolatok. Csupa olyan váratlan dolog, amit elképzelni sem tudna az ember. A létezésébe valami más tudatszint, elevenség, sugárzás, pezsgés érkezik.

A legtöbbször a tudat egy-egy ilyen bevetülő, új sugarába azonnal belekapaszkodik az agy vagy a szív, és elkezdi a saját képére formálni, magyarázni. Beérkezik egy inspiráció, de azt az ábrándok vagy a szimulációk torzítják. Tehát nyílik a burán egy lyuk, amin keresztül behatol egy fénycsóva, de abban a pillanatban záródik a rés, és a végtelen belső tükröződés fut tovább. Néha tovább maradnak nyitva ezek a pillanatnyi rések, és a gömb központjában elhelyezkedő én önmagával kevésbé szennyezett hullámcsomagokat dekódolhat. Nagyfokú önismeret kell ahhoz, hogy egy-egy ilyen tapasztalatot szétszálazhassunk magunkban, mennyi belőle a tudat inspirációja és mennyi az ábrándozás vagy szimuláció keveredésének gazdagsága.