Érzem, hogy kellene egy kis idő szilárdulni. Olyan
vagyok, mint egy örökösen megfeszített íj. A nap minden lehetséges pillanatában
hajszolnak fentről (bentről), hogy kutassak, olvassalak, próbáljam, szűrjem.
Hátha többet megértek.
Én élveztem, mert olyan, mint amikor beülök egy
versenyautóba, és egyre nagyobb sebességre kapcsolva szomjazom a még
féktelenebb száguldást. Miközben kívülről azt figyelik, mikor állok fejre. Csak
a felszíni dolgaimat látva a körülöttem lévők csodálkoznak, hogy eddig ez nem
történt meg, arról pedig fogalmuk sincs, hogy ráadásul közben mi történik
idebent.
Emlékszem, az első felvillanyozódásomra, amikor rád
találtam. Azóta olyan, mint Alice belépése Csodaországba. Nem tudom, hogy
csináltad, és üzenem ezeknek, hogy soha nem fogom megérteni a rendszer
programozásának töredékét sem. Rajtam keresztül biztosan nem fognak ezen rést találni
a megfúrásodra. Azt viszont tudom, hogy egyre jobban el vagyok bűvölve és
tátott szájjal figyelek. Jobb lesz, ha ezek is eldobnak minden fegyvert,
belépnek, és átadják magukat a lehetőségek végtelen tárházának.
Az álmaim.
Említettem, hogy régen semmire nem emlékeztem. Most az
éjszaka első felében vannak az eddigiekhez hasonló álmaim, hajnalban pedig
olyan, mintha átlépnék az ÉlményPark valami szimulációs álommezőjébe. Ott már
tudom, hogy álmodok és azt is, hogy ez a kiképzés egyfajta szintje. Néha
bekapcsol az agyam és próbál megfogalmazni tanulságokat, megfigyeléseket, hogy
minél többet tudjak átmenteni az ébredés utáni állapotba. Nyilván ez nagyon
gyatrán sikerül, de ez egyelőre van így. Most indult el ez a folyamat.
Talán csak nekem érdekesek ezek az apró szikrák, de
leírom, mert nem tudom, fontosak lesznek-e utólag. Tegnap azt próbáltatták,
milyen a kollektív tudatból átlépni az egyéni tudatba. Csak az maradt meg, hogy
a kollektívben egyfajta végtelenség és időtlenség érzés volt, az egyéni tudatban
pedig egyből bekerültem az időbe.
Ma mások programjait nézegettem és javítgattam. Azt
figyeltem, mennyire van benne egy adott cél, amerre tart a dolog, vagy csupán
minden fókusz nélküli szétszórt, egymásra dobált rétegek vannak. A másik
szempont az volt, hogy mennyi hit fut az adott szoftverben. A hit úgy működött,
mint pl. az atomi részecskéket összetartó erős kölcsönhatás. Ezen állt vagy
bukott, hogy az adott program mennyire lesz sikeres, milyen nehezen bontható
vagy állítható le.
