A mi kis korlátozott nézőpontunkból talán az idő
okozza a legtöbb fejtörést. Annyira az egyirányú, lineáris folyamatába vagyunk
beágyazva, hogy bármilyen ennek ellentmondó állítás szinte megugorhatatlan
akadályt képez.
Amikor odabent történtek furcsa dolgok, fiatal
koromban úgy tekintettem, hogy éppen akkor átlépek valami mesevilágba, illetve
átszűrődik hozzám egy láthatatlan vetülete a végtelenül gazdag mindenségnek.
Mindenesetre jelen idejű eseményeknek tekintettem őket. Aztán később érkeztek
olyan apró töredékek, amelyek inkább emlékeknek tűntek. Önmagam érzékeltem a
rövid szilánkokban, de másmilyen voltam, mint most, és a benne szereplő
esetleges ismerősök is egész más külsővel tűntek fel, mint amivel itt
rendelkeznek. Az ottani történetek valahogy kapcsolódtak ehhez az életemhez.
Többször megmagyaráztak itt szinte érthetetlen érzéseket, gondolatokat,
viselkedéseket.
Olvastam én mindenfélét, így nyilván nevet adtam ezeknek
is. Reinkarnációs nyomok voltak. Hiszen megtanultam a bölcsek szövegeit
olvasgatva, hogy a lélek halhatatlan, újra és újra testet ölt, hogy tovább
haladjon az állandó tanulás és fejlődés útján. Az elején nagyon feldobott
voltam, hirtelen meg tudtam magyarázni egy csomó dolgot, honnan ered, miért van
ott az életemben. Volt egy múlt idejű ok, amire rá lehetett bökni, hogy az az
eredő. Némelyik olyan részletes volt, hogy könyvet is tudtam volna róla írni.
Többször elég meredek és váratlan dolgokkal kellett szembesülnöm, ahol
kedvezőtlen megvilágítás esett rám.
Az első néhány ilyen reinkarnációs nyomnál az ember
nagyon lelkes, hogy átfolyathatja magán. Mondjuk, abban rengeteget segít, hogy
a halál közel sem tűnik olyan súlyos dolognak, mint amikor csak egyetlen életet
hisz magáénak valaki. Aztán később kezdett valami nagyon zavarni. Hittem a
reinkarnációs láncolaton keresztül történő fejlődésben. Abban, hogy az egésznek
az az értelme, hogy egy-egy ilyen életből sokat okul az ember és leszűrve a
tapasztalatait eggyel feljebb léphet. Több történetnél viszont azzal
szembesültem, hogy egy kicsit sem tanultam belőle semmit. Teljesen hasonló
szituációt játszottam ebben az életemben is. Ugyanaz volt az alapminta, csak
más díszletek között. Mintha befagyott volna az idő és az abba kódolt fejlődés.
Nem tudtam megmagyarázni, de valahogy nem illettek bele a megtanult világképbe.
Aztán furcsa dolog történt. Egy problémám után külső
segítséggel nyomozva ott találtam magam egy érdekes bolygón, teljesen más
lények között. Történt ott egy esemény, ami a személyes gondom mintázatát
hordozta, csak egy egész népre vetítve. Mint amikor egy fraktált más-más
léptékben (nagyításban) vizsgálunk meg. Hát, reinkarnációs nyomnak ezt
semmiképpen nem tudtam nevezni, annyira eltérően nézett ki az ottani létforma. A
bölcsek tanításai arról nem beszéltek, hogy minek hívjuk, ha hirtelen
földönkívüliként látja magát az ember. A tudatomban magasan maradt ez a nyom,
könnyen elérhető volt, így később egyedül is be tudtam lépni az ottani világba.
Kétszer, háromszor visszamentem és még jobban elcsodálkoztam azon, hogy az
itteni életem és problémám változásával az ottani valóság is másmilyenné válik.
Nem múlt és jövő kapcsolat volt köztük, hanem összekötve, egyszerre mozdultak
és fejlődtek. Csak a párhuzamos valóság meghatározás illet rá, bárhogy
próbáltam az eddig hitt és elfogadott keretek között maradni. Főleg akkor,
amikor tovább kérdeztem és megnyíltak újabb és újabb valóságok, amelyekben
másik meg harmadik féle lény voltam.
Ezek mind egyszemélyes történetek, tehát simán meg
lehetett magyarázni (ha kellett volna), hogy túl élénk a fantáziám, bármit is
tapasztaltam. De aztán történt valami, amikor már nem csak én érzékeltem azt a
másik valóságot, ami nagyon közel jött ehhez, bár időben távolinak (majdnem 60
évvel ezelőtti szétválásúnak) tűnt. Valaki ott is és itt is résztvevő volt, és
a tapasztalatokat, érzeteket összevetve egyeztethettünk arról, mi történik
odaát, a párhuzamos világban, milyen ott a másik, illetve önmagunk. Elképesztő
élmény volt, ahogy egy hajnali sétán arrafelé kószáltam, ahol fizikailag is
összeért ez a két valóság. Bér egy helyen haladtam keresztül, mégis mintha
egyszerre lettem volna időben és térben két külön világban.
Ekkor találkoztam a holografikus univerzum elméletével,
amely elég jó alapot adott a magyarázatoknak. Megint visszacsatolok oda, hogy
bármilyen megnyilvánulás elektromágneses hullámok összessége, ahogy a
hologramok is. Ha a mindenség maga egy hologram, amelyben benne élünk, akkor
bármilyen elképesztő tapasztalatunk jól alátámasztható. Egyetlen kicsiny téridő-szegletbe,
vagy inkább úgy mondom, hogy az univerzum egyetlen kis pontjába rengeteg
holografikus valóságot lehet kötni. Csak a lézernyalábok metszési szögében
vannak eltérések. Tehát ha a tudat képes kicsit más szűrőbeállítással dolgozni,
máris megnyílik arra a lehetőség, hogy újabb és újabb képek táruljanak a
szemünk elé. Filozófiai szempontból többé nincs szükség az időben rögzített
egymásutániságra sem, hiszen egyetlen kicsi rész hihetetlen számú valóság és
tapasztalat kibomlására ad lehetőséget.
Ekkor találtam meg az ÉlményParkot és az azzal
kapcsolatos teljesen új valóságfelfogást. Azt hiszem, nem kell részleteznem,
miért lettem olyan lelkes az egész koncepciójával szemben. Ráadásul teljesen új
támpontokat kaptam ahhoz, milyen logika szerint kellene átgondolni tapasztalataim
fényében a világról alkotott elképzeléseim.
