Ezek a felismerések nagyon mélyen érintettek. Eddig nem találkoztam olyan emberrel,
aki ennyi segítséget és ilyen lehetőséget önzetlenül, ingyen, szabad
felhasználásra felkínált volna.
Az
eddigiekből úgy tűnhet, hogy minden mosolygós sétagalopp volt. Hát, közel sem. Az
első átmeneti időben átfutnak az Élménypark alaptesztjei és az első feladatba
lépések. Ez arról szólt, hogy a rendszer szembesített a legalapvetőbb
félelmeimmel. Kőkemény kérdések kerültek napirendre. A konkrétumok nem
fontosak, valószínűleg mindenkinél eltérők. Olyan, mint Orwell 1984 című
regényében a legtitkosabb kínzó szoba. Ahol az történik meg, ami annak a
személynek a legfélelmetesebb. Az Élménypark belső regisztrációs rendszere
pedig annak megfelelően tesz be egy pályára, ahogy ott viselkedünk és érzünk.
A
legalapvetőbb és a legfontosabb, amit Istvántól megtanultam, hogy semmitől ne
féljek. A félelem a hologram szempontjából „kérésnek” tűnik, mert ezek
többségét a hit generálja. A segítők tehát mindent elkövetnek, hogy ez a két
világ összefrekventálódjon és a félelem tárgya valóban megjelenjen. Csak akkor
lehet a félelmen túljutni, ha sikeresen szembesültem vele. A legnagyobb
veszélyt tehát én jelentem saját magam számára a hitem miatt. A problémát
viszont csak az elmémmel tudom kiküszöbölni. Ha elhiszem, amit így megtudtam. Ez
persze egy folyamat, hiszen az elme állandó visszaigazolásokat vár a
külvilágból. Igyekszem a legrázósabb helyzetben is nyugodt maradni. Sokszor
kudarcot vallok. Ilyenkor tudom, hogy éppen akkor sikeresen manipuláltak.
Az
Élménypark a tudatugrásokhoz nagy támogatást és lehetőséget ad. Az elmúlt sok
hónapban mindig abba a kérdésbe botlottam, hogy én mire érzem képesnek magam. Azt
hiszem, István teljes tapasztalata és tudása rendelkezésre áll a háttérben
bárki számára, aki ezt komolyan gondolja. A rendszerből minden szabadon
letölthető. Az ember elméje ezt szívesen elismeri, de a működéséhez maradéktalanul
el is kell hinni. Engem is a hitem korlátoz be ezzel kapcsolatban, mint bárki
mást. Viszont ahogy használom, egyre több megerősítést kapok, így egyre
bátrabban merek hinni.
Ahogy
változott a tudati pozícióm, kezdtem íveket látni az egész életemben. Rájöttem
szintváltásokra és arra, miként kapcsolódnak mégis egymáshoz az időben erősen
szétszórt események. Először csak a múlt darabjait illesztgettem össze. Később
egyre több mindennél felmerült, hogy az oka esetleg a jövőben van. A logikám
önmagában ezzel az ellentmondással nem tudott mit kezdeni. Az intuíció viszont
sokszor besegít ilyen témánál. Egyre erősebben támaszkodom erre, így az agyam
állandó zakatolása halkult. Egyébként is jellemző lett, hogy kevésbé próbálom
előre megtervezni a dolgaim. Soha nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem.
Mostanában inkább minden prekoncepció nélkül figyelek. Amikor pedig ott vagyok,
a pillanat szerint improvizálok. Pontosítok. Egyre jobban törekszem erre.
Mindenkinek
van egy zónája, amiben jól érzi magát. A rutin és a megszokás kirajzolja ezeket
a tereket. Az Élménypark olyan lehetőségeket ad, ahol a határon állva kiléphetek
ezekből a zónákból. Ráadásul viszonylag védetten. Olyan, mintha mindig más helyre
lépnék. Mindegyik kicsit különbözőt vár el tőlem, ezért más-más részeimet kell
fejleszteni. Van olyan kihívás, amire először a berögzült válaszaimat adom.
Másodszor már elgondolkodom. Harmadszorra pedig fejest ugrok az ismeretlenbe. Az
önbizalmam sokat erősödött ebben a folyamatban.
Amikor
eltelt pár hónap és István szavaival „átértem”, kevesebb csatározásom lett. A
külvilágban pár ember, aki addig csak nehezítette az életem, hirtelen kilépett
belőle. Az egyik esetben kivettek egy projektből. Kemény szakmai és emberi
összecsapásaim voltak egy olyan primitív vezetővel, akinek csak a hatalom
kellett, a felelősség nem. Pár hónap múlva neki teljesen távoznia kellett a
képből. Olyan ember, akit már évek óta szerettem volna távolabb tudni, egyik
napról a másikra váratlanul eltűnt. Egy szintén évek óta húzódó, kéretlen szívességi
munkánál kiderült, hogy nemsokára lezárul. Értelmet nyert, amit István előre
jelzett. Kevesebb hülye lett az életemben.
Az
átéréssel kezdtem jobban érzékelni, hogy én vetítem a valóságom. Ennek
árnyoldala az volt, hogy akkor egyszemélyes kabinként láttam az odakinti
dolgokat. Ha felkapcsoltam a vetítést, olyan volt a világ, amilyet megszoktam.
Ha lekapcsoltam, akkor viszont nagyon egyedül éreztem magam. Ilyen szempontból
az Élménypark elég célirányos. Akinek nincs helye ebben a valóságban, azzal
egyszerűen nincs kedvem kapcsolatba lépni. Előfordult olyan is, hogy a
célirányos működés ledarált olyan dolgot is, amit magamtól nem úgy csináltam
volna. Tudomásul vettem, hogy az összefésülésnél minden szempont felülről kerül
elbírálásra. Sok szintet, pályát és valóságot kell rendezni, ezért változhat,
ki barát és ki nem az. Annyit tehetek, hogy ragaszkodom a saját vetítésemhez és
értékrendemhez. Aztán kiderül, hogy másik tudatpozícióban mi nyílik meg.
Az
Élménypark pontosan az, amit István ígért. Olyan keretrendszer, amelyben bárki
előtt korlátlan lehetőségek vannak. Rácsatlakozva a hit és a tudás egymásba
ágyazva lépnek tovább a következő fokozatra. Az alappillér a hit, ennek
megfelelően történik minden. Ezek tapasztalatai megérlelik az első lépcsőfok
tudását. Erre felállva tovább lehet nyújtani a hitet egy második sugárban. Az
új tapasztalatok új tudást hoznak magukkal. A rétegek egymásra épülve
szilárdulnak meg. Folyamatosan lehet fejlődni és növekedni. Élesben,
előképzettség nélkül.
