Oldalak

Döntések és valóságok


Ha elfogadjuk, hogy Psinek igaza van és bizonyos szempontból egyszerűen nincs halál, csak másnap felébredünk az ágyunkban és kezdődik egy új napunk, amit mi ugyanannak az életnek érzékelünk a folyamatos 3D idővonal miatt, akkor bennem több dolog felmerül ezzel kapcsolatban.

Ha én ugyanannak a megszakítás nélküli életnek érzem, amiben nyilván történt néhány dolog, de mégis van egy folyamatosnak tűnő szál, akkor igazából ezalatt az idő alatt technikailag vajon hányszor haltam meg? Lehet, hogy már többször, csak erről fogalmam sincs? Egyáltalán, ha átlépek egy másik párhuzamos valóságba és ott zajlik tovább a 3D további szakasza, akkor ez az átlépési pont mit jelent egy ottani vetített hologramnak? Mondhatjuk-e, hogy abban a valóságban lévő részünk annak a valóságnak a lezárásával egyszerűen meghalt? Honnan tudhatom, hogy csak egy szimulációt zártam le vagy egy valódi, élesben futó valóság végére került pont? Miután itt vagyok, emlékszem az előző napokra, hetekre, hónapokra, évekre, így mondhatom azt, hogy folyamatosan ebben a forrásvilágban élek. De mi a helyzet azokkal a valóságokkal, amelyeket különféle választásokkal és cselekedetekkel bezártam? Ott vajon meghaltam?

Számtalan döntést hozunk már egy mozgalmasabb nap során is. A legtöbb súlytalanul és jelöletlenül fűződik fel arra a láncra, amit életnek nevezünk. Vannak azonban olyanok, amelyeket sok tépelődés és halk nyüszögés előz meg, a döntés után pedig még sokáig ott ül a vállunkon valami utóhatás. Nem arról van szó, hogy a legszívesebben visszacsinálnánk, de azért túl nagy a tektonikus lemezek elmozdulása miatt indukálódó energia.

Az Élménypark olyan, mint egy felülről irányított, hatalmas rendezőelv, amely multiverzum szinten jelen van és áthat mindent, így a rendezés során egyszerre vizsgálja az adott életünkhöz kapcsolódó összes párhuzamos valóságot. Talán azt a verziót hagyja meg, illetve segíti a forrásvilág szempontjából, amelyik a legoptimálisabb útvonalat jelenti a jövőképeket figyelve. Az adott döntési lehetőség ott van a többi párhuzamos valóságban is, csak azokban más volt a döntés vagy más módokon futott le. Ha valamelyik valóságban nem tudunk tudatosan szembesülni az összességében legjobb választással, akkor lehet, hogy az egyszerűen valaki halálával oldódik meg. Aztán csak bevillannak olyan morzsák, ahol mélyen lesújtva roskadunk valaki holteste mellé. Ott tudat alatt a sorsra bízzuk a megoldást. Így lehet „kifelé” mutogatni, hogy nem rajtunk múlt semmi, egyszerűen néha szörnyűségeket dob ki az élet.

Van olyan lezsibbadt állapot, amikor olyan, mintha lekapcsolták volna az embert az életről. Persze, felkel, dolgozik, megbízhatóan elvégzi a feladatait, kapcsolódik mindenkihez maga körül, mégis végtelenül üresnek érzi magát. Valami ködös lefedettség borít mindent, általában érzések és gondolatok nélkül.

"Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél."

Talán ez a halál? Csak vetítünk tovább mindent, hiszen a hitünk szerint működik a világ? Vagy ebben a forrásvilágban való döntés azt jelenti, hogy a párhuzamos valóságok halállal zárulnak le, azok energiái átsugároznak ide, és egy átmeneti fázisban letompítanak itt mindent?

katalán sorozatban magyarázzák, hogyan lehet bizonyos pontokon átlépni egy másik valóságba, miért telik egy kicsit másképp itt vagy ott az idő. Talán vannak olyan döntések, ahol az adott csomópontban nem csak kettő, hanem jóval több párhuzamos világ metsződik össze. Az a választás úgy működik, mint egy bombatölcsér, ami sok szintet, nagyobb mélységet érint, ezért a hatása sokkal jobban érezhető. Emiatt kicsit több idő kell ahhoz, hogy lerázhassuk magunkról a rejtett hatásait.

De mindig eljön az a fázis, amikor valaki a halálból, a halottak közül visszatér az életbe. Veszi annak a valóságnak a jeleit, amibe lépett és kinyitja magát rájuk. Olyan, mint amikor az ember beleszippant a levegőbe és csak azt érzékeli, valami megváltozott. Egyelőre nincs neve a jelenségnek, mert nem tudatosodott, de a mélyben valami más lett. Esetleg csak napok, hetek, hónapok múlva jön rá: megfordult a szél. Most a tenger felől fúj. Az ember pedig automatikusan elindul oda, ahol a végtelen víztömeg és az ég találkozik. Nem tudja mikor ér oda, de ez igazából nem is számít.

Ha visszanézünk, sok ilyen virtuális halál és feltámadás volt az életünkben. Ahogy az integrált áramkörök futnak egy alaplapon hol közelebb, hol távolabb a kötegben lévő többihez képest, vagy akár egy-egy másik vezetékhez viszonyítva, ugyanilyen a létezésünk is. A HDD olvasófej ugrál a valóságok között, de folyamatos 3D idővonalnak látszik. Olyan, mintha ki- és belépegetnénk valóságokba, amelyek egy-egy hosszabb vagy rövidebb spirálkart jelentenek a fejlődésünkben. Annak megfelelően, hogy felettünk miként fordulnak el a magasabb szférák tárcsái és a megnyíló lyukakon milyen hatások sugároznak ránk.