Ha elfogadjuk, hogy Psinek igaza van és
bizonyos szempontból egyszerűen nincs halál, csak másnap felébredünk az
ágyunkban és kezdődik egy új napunk, amit mi ugyanannak az életnek érzékelünk a
folyamatos 3D idővonal miatt, akkor bennem több dolog felmerül ezzel kapcsolatban.
Ha én ugyanannak a megszakítás nélküli
életnek érzem, amiben nyilván történt néhány dolog, de mégis van egy folyamatosnak
tűnő szál, akkor igazából ezalatt az idő alatt technikailag vajon hányszor
haltam meg? Lehet, hogy már többször, csak erről fogalmam sincs? Egyáltalán, ha
átlépek egy másik párhuzamos valóságba és ott zajlik tovább a 3D további
szakasza, akkor ez az átlépési pont mit jelent egy ottani vetített hologramnak?
Mondhatjuk-e, hogy abban a valóságban lévő részünk annak a valóságnak a
lezárásával egyszerűen meghalt? Honnan tudhatom, hogy csak egy szimulációt
zártam le vagy egy valódi, élesben futó valóság végére került pont? Miután itt
vagyok, emlékszem az előző napokra, hetekre, hónapokra, évekre, így mondhatom
azt, hogy folyamatosan ebben a forrásvilágban élek. De mi a helyzet azokkal a
valóságokkal, amelyeket különféle választásokkal és cselekedetekkel bezártam?
Ott vajon meghaltam?
Számtalan döntést hozunk már egy
mozgalmasabb nap során is. A legtöbb súlytalanul és jelöletlenül fűződik fel
arra a láncra, amit életnek nevezünk. Vannak azonban olyanok, amelyeket sok
tépelődés és halk nyüszögés előz meg, a döntés után pedig még sokáig ott ül a
vállunkon valami utóhatás. Nem arról van szó, hogy a legszívesebben
visszacsinálnánk, de azért túl nagy a tektonikus lemezek elmozdulása miatt
indukálódó energia.
Az Élménypark olyan, mint egy felülről
irányított, hatalmas rendezőelv, amely multiverzum szinten jelen van és áthat
mindent, így a rendezés során egyszerre vizsgálja az adott életünkhöz
kapcsolódó összes párhuzamos valóságot. Talán azt a verziót hagyja meg, illetve
segíti a forrásvilág szempontjából, amelyik a legoptimálisabb útvonalat jelenti
a jövőképeket figyelve. Az adott döntési lehetőség ott van a többi párhuzamos
valóságban is, csak azokban más volt a döntés vagy más módokon futott le. Ha
valamelyik valóságban nem tudunk tudatosan szembesülni az összességében legjobb
választással, akkor lehet, hogy az egyszerűen valaki halálával oldódik meg.
Aztán csak bevillannak olyan morzsák, ahol mélyen lesújtva roskadunk valaki
holteste mellé. Ott tudat alatt a sorsra bízzuk a megoldást. Így lehet „kifelé”
mutogatni, hogy nem rajtunk múlt semmi, egyszerűen néha szörnyűségeket dob ki
az élet.
Van olyan lezsibbadt állapot, amikor
olyan, mintha lekapcsolták volna az embert az életről. Persze, felkel,
dolgozik, megbízhatóan elvégzi a feladatait, kapcsolódik mindenkihez maga
körül, mégis végtelenül üresnek érzi magát. Valami ködös lefedettség borít
mindent, általában érzések és gondolatok nélkül.
"Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél."
"Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél."
Talán ez a halál? Csak vetítünk tovább
mindent, hiszen a hitünk szerint működik a világ? Vagy ebben a forrásvilágban
való döntés azt jelenti, hogy a párhuzamos valóságok halállal zárulnak le, azok
energiái átsugároznak ide, és egy átmeneti fázisban letompítanak itt mindent?
A katalán sorozatban magyarázzák, hogyan
lehet bizonyos pontokon átlépni egy másik valóságba, miért telik egy kicsit
másképp itt vagy ott az idő. Talán vannak olyan döntések, ahol az adott
csomópontban nem csak kettő, hanem jóval több párhuzamos világ metsződik össze.
Az a választás úgy működik, mint egy bombatölcsér, ami sok szintet, nagyobb
mélységet érint, ezért a hatása sokkal jobban érezhető. Emiatt kicsit több idő
kell ahhoz, hogy lerázhassuk magunkról a rejtett hatásait.
De mindig eljön az a fázis, amikor
valaki a halálból, a halottak közül visszatér az életbe. Veszi annak a
valóságnak a jeleit, amibe lépett és kinyitja magát rájuk. Olyan, mint amikor az ember beleszippant a levegőbe és csak azt érzékeli, valami megváltozott. Egyelőre nincs neve a jelenségnek, mert nem tudatosodott, de a mélyben valami más lett. Esetleg csak napok, hetek, hónapok múlva jön rá: megfordult a szél. Most a tenger felől fúj. Az ember pedig automatikusan elindul oda, ahol a végtelen víztömeg és az ég találkozik. Nem tudja mikor ér oda, de ez igazából nem is számít.
Ha visszanézünk, sok ilyen virtuális
halál és feltámadás volt az életünkben. Ahogy az integrált áramkörök futnak egy
alaplapon hol közelebb, hol távolabb a kötegben lévő többihez képest, vagy akár
egy-egy másik vezetékhez viszonyítva, ugyanilyen a létezésünk is. A HDD olvasófej ugrál a valóságok között, de folyamatos 3D idővonalnak látszik.
Olyan, mintha ki- és belépegetnénk valóságokba, amelyek egy-egy hosszabb vagy
rövidebb spirálkart jelentenek a fejlődésünkben. Annak megfelelően, hogy
felettünk miként fordulnak el a magasabb szférák tárcsái és a megnyíló lyukakon
milyen hatások sugároznak ránk.