Oldalak

Miért csináld egyedül


Ha valaki kezdő bármiben, azzal szembesül, hogy van egy hatalmas tartomány, ami valamiért vonza, de elképzelni sem tudja, miként kellene csapást vágni. Röpködnek körülötte mindenféle szavak, folyamatok, leírások, utalások, amelyekről fogalma sincs, miközben rajta kívül mindenki bennfentesnek tűnik.


Az egész civilizációnk arra épül, hogy valaki, aki jobban tudja, magyarázza, oktatja azoknak, akik kevésbé. A gyerekeket a születésüktől fogva kibetonozott autópályákra állítják, amit nevelésnek, fejlesztésnek, tanításnak és oktatásnak hívnak, és ahol nagyon feszes keretrendszerek között alakítják őket a kívánt módokon. A sok szempontból elemzésre szoruló (amit most nem fogok megtenni), elérendő célok szempontjából ez nagyon hasznos és hatékony működés. Mindig van egy igen komplex hierarchia, ahol jól meghatározott szinteket képviselnek, amelyeket tradíciókkal (szabályozott folyamatokkal) megerősített utak hálóznak be. Teljesen mindegy, hogy tudományra, vallásra (ezotériára), művészetre gondolsz, mindenhol a különböző csoportok által képviselt értékek, mértékek, miértek és hogyanok az uralkodók.



Addig a folyamat minden szempontból rendben van, hogy valaki, aki többet tud, információkat ad olyannak, aki kevesebbet. Ez két részvevős kapcsolódási forma, aminek az időbeli lefutása több mindentől függhet. A legtöbbször ez csak az adott információegység átadásáról szól és teljesen személytelen, így kötődési formák kibomlására sem ad lehetőséget. Mivel az emberek szociális lények erős kötődési igényekkel, ezért egy adott személlyel időben rendszeressé váló, általában egyirányú információs átadásokat hajlamosak megmerevíteni és valamilyen skatulyába tenni. Ilyenkor mondják, hogy ő a tanárom, mesterem, lelkészem, főnököm, mentorom, orvosom, segítőm, elöljáróm, pszichológusom, jósom, parancsnokom, asztrológusom, vezetőm, .., istenem, akinek a szavát és útmutatását nagyjából kötelezőnek érzik önmagukra vonatkoztatva. Nem kell részleteznem, hogy ez mennyire lekorlátozza a függőségben lévő személy minden további fejlődését.



Ebből két módon lehet kikerülni. Mindkét fél deklarálja magában és ahhoz tartják magukat, hogy egyenrangú kapcsolatban vannak, ahol nincs alá- vagy fölérendeltség. Ha középen maradnak, egyensúlyban vannak, de hierarchikus szétválásnál a komplex rendszer egyensúlya úgy alakul ki, hogy az egyik valóságban az egyik van erősen felül, míg a másik valóságban a másik. Amelyik valóságban tartani tudják az egyensúlyt, ott hosszú távon barátságról lehet beszélni, ahol felváltva és kölcsönösen inspirálják egymást. Amikor az alsóbb látószögön lévő fél nem tud annyit emelkedni az adott helyen és időben, hogy összevethető fejlettségi szinten legyenek, akkor a másik félnek ezt látnia kell és a megmerevedés ellen egyszerűen meg kell szakítania ezt a személyes kapcsolatot. Ilyenkor rá van kényszerítve a kereső, hogy új véleményeket, perspektívákat, rendszereket ismerjen meg.



Ez csak akkor működik, ha az érintett felekben, illetve a magasabb látószögű információ-átadóban nincs hatalmi törekvés. Általában ez a legfőbb buktató, hiszen a hatalom folyamatos energiaáramlást alapoz meg, amiről pedig ki akarna önként lemondani. A különböző típusú hatalmi játszmák átszövik az egész életünket, még az olyan kapcsolatokat is, amelyeknek a szeretetet kellene alapulni. A szülők, gyerekek, szerelmesek, házasok, az elméletileg egymás elfogadására és támogatására létre jött kapcsolódási formákban lévők is rengeteg pusztítást képesek csinálni a másik világában. Csak akkor hagyható ki a bármilyen formában realizálódó hataloméhség, ha az adott létező más forrásból tud elég energiához jutni.



A csoportosulások kialakulásával pedig mindig hierarchiaépítés jár együtt, hiszen a kétszemélyes kapcsolódások külön-külön figyelembe vett alá- és fölérendeltségi aránya kialakít egyfajta tudat alatti, súlyozott rangsort. Minél több tag van, minél több a hálózati kapcsolatok száma, annál több manipulálási lehetőség nyílik meg a különböző hatalomigények rejtett megvalósítására.



Amikor létre jön egy társulás, a benne lévő tagok átlagos látószögéből alakul ki a csoport súlyozott látószöge. Ha ez magasabb, mint a népesség átlaga, akkor a csoport egyfajta szívóhatást vált ki, amelybe lelkesen áramlanak be az új tagok. Az ott használt fogalmak, képek, információk beavatásként működnek és segítenek az új tagnak abban, hogy minél előbb elérje a csoport átlagos látószögét. Az emelkedési folyamat sebessége az elején nagyon gyors, majd egyre lassul, és amikor a tudatának perspektívája eléri a csoportátlagot, akkor általában megáll. Ezt kellene mindenkinek felismerni magában és kilépni a csoportból, hogy új fejlődési lehetőségeket keressen. Főleg azért, mert a megtorpanásnál a legtöbbször arról van szó, hogy a hierarchia fenntartása miatt a tudatszintek emelkedésével járó, az átlaghoz képest többletet jelentő energiaáramlatokat megcsapolják, lefölözik, és a hierarchia szempontjából kedvező helyekre terelik.



Viszont megint visszaköszön az, hogy az ember kötődési igényekkel rendelkező szociális lény. Az olyan helyet, ahol annyit kapott és olyan széles személyes hálózatot alakított ki, nem szívesen hagy ott, hiszen az a kapaszkodói elengedését jelenti, egyfajta ugrást a semmibe. Ehhez pont olyan erős belső tartással kellene rendelkeznie, ami nincs neki, ezért inkább beidomul a kellemes és megnyugtató nyájmelegbe. A rugalmas eltávozások korlátozása miatt (hiszen az jelentős energiaveszteséggel jár a csoport csúcsán lévők érdekeit nézve) egyre jobban megmerevednek a keretek. A kezdetben a megértést segítő saját szókészlet dogmává válik. A hierarchia csúcsán lévő személy egyéni útja szinte kötelezővé válik. Más csoportok tévelygőknek tűnnek. Egyre több tiltás fogalmazódik meg, a csoporttag bármilyen típusú szabadsága lecsökken. Az egyéni érdek automatikusan alárendelődik a csoportérdeknek. Máris megérkeztünk a szektákhoz, ami lehet bármekkora (pár főtől a sok száz milliósig) és bármilyen területen (politika, vallás, tudomány) létre jöhet.