Ha valaki kezdő bármiben, azzal
szembesül, hogy van egy hatalmas tartomány, ami valamiért vonza, de elképzelni
sem tudja, miként kellene csapást vágni. Röpködnek körülötte mindenféle szavak,
folyamatok, leírások, utalások, amelyekről fogalma sincs, miközben rajta kívül
mindenki bennfentesnek tűnik.
Az egész civilizációnk arra épül, hogy
valaki, aki jobban tudja, magyarázza, oktatja azoknak, akik kevésbé. A
gyerekeket a születésüktől fogva kibetonozott autópályákra állítják, amit
nevelésnek, fejlesztésnek, tanításnak és oktatásnak hívnak, és ahol nagyon
feszes keretrendszerek között alakítják őket a kívánt módokon. A sok
szempontból elemzésre szoruló (amit most nem fogok megtenni), elérendő célok
szempontjából ez nagyon hasznos és hatékony működés. Mindig van egy igen
komplex hierarchia, ahol jól meghatározott szinteket képviselnek, amelyeket
tradíciókkal (szabályozott folyamatokkal) megerősített utak hálóznak be.
Teljesen mindegy, hogy tudományra, vallásra (ezotériára), művészetre gondolsz,
mindenhol a különböző csoportok által képviselt értékek, mértékek, miértek és hogyanok
az uralkodók.
Addig a folyamat minden szempontból
rendben van, hogy valaki, aki többet tud, információkat ad olyannak, aki
kevesebbet. Ez két részvevős kapcsolódási forma, aminek az időbeli lefutása
több mindentől függhet. A legtöbbször ez csak az adott információegység
átadásáról szól és teljesen személytelen, így kötődési formák kibomlására sem
ad lehetőséget. Mivel az emberek szociális lények erős kötődési igényekkel,
ezért egy adott személlyel időben rendszeressé váló, általában egyirányú
információs átadásokat hajlamosak megmerevíteni és valamilyen skatulyába tenni.
Ilyenkor mondják, hogy ő a tanárom, mesterem, lelkészem, főnököm, mentorom,
orvosom, segítőm, elöljáróm, pszichológusom, jósom, parancsnokom,
asztrológusom, vezetőm, .., istenem, akinek a szavát és útmutatását nagyjából
kötelezőnek érzik önmagukra vonatkoztatva. Nem kell részleteznem, hogy ez
mennyire lekorlátozza a függőségben lévő személy minden további fejlődését.
Ebből két módon lehet kikerülni.
Mindkét fél deklarálja magában és ahhoz tartják magukat, hogy egyenrangú
kapcsolatban vannak, ahol nincs alá- vagy fölérendeltség. Ha középen maradnak,
egyensúlyban vannak, de hierarchikus szétválásnál a komplex rendszer egyensúlya
úgy alakul ki, hogy az egyik valóságban az egyik van erősen felül, míg a másik
valóságban a másik. Amelyik valóságban tartani tudják az egyensúlyt, ott hosszú
távon barátságról lehet beszélni, ahol felváltva és kölcsönösen inspirálják
egymást. Amikor az alsóbb látószögön lévő fél nem tud annyit emelkedni az adott
helyen és időben, hogy összevethető fejlettségi szinten legyenek, akkor a másik
félnek ezt látnia kell és a megmerevedés ellen egyszerűen meg kell szakítania
ezt a személyes kapcsolatot. Ilyenkor rá van kényszerítve a kereső, hogy új
véleményeket, perspektívákat, rendszereket ismerjen meg.
Ez csak akkor működik, ha az érintett
felekben, illetve a magasabb látószögű információ-átadóban nincs hatalmi
törekvés. Általában ez a legfőbb buktató, hiszen a hatalom folyamatos energiaáramlást
alapoz meg, amiről pedig ki akarna önként lemondani. A különböző típusú hatalmi
játszmák átszövik az egész életünket, még az olyan kapcsolatokat is, amelyeknek
a szeretetet kellene alapulni. A szülők, gyerekek, szerelmesek, házasok, az
elméletileg egymás elfogadására és támogatására létre jött kapcsolódási
formákban lévők is rengeteg pusztítást képesek csinálni a másik világában. Csak
akkor hagyható ki a bármilyen formában realizálódó hataloméhség, ha az adott
létező más forrásból tud elég energiához jutni.
A csoportosulások kialakulásával pedig
mindig hierarchiaépítés jár együtt, hiszen a kétszemélyes kapcsolódások
külön-külön figyelembe vett alá- és fölérendeltségi aránya kialakít egyfajta
tudat alatti, súlyozott rangsort. Minél több tag van, minél több a hálózati
kapcsolatok száma, annál több manipulálási lehetőség nyílik meg a különböző
hatalomigények rejtett megvalósítására.
Amikor létre jön egy társulás, a benne
lévő tagok átlagos látószögéből alakul ki a csoport súlyozott látószöge. Ha ez
magasabb, mint a népesség átlaga, akkor a csoport egyfajta szívóhatást vált ki,
amelybe lelkesen áramlanak be az új tagok. Az ott használt fogalmak, képek,
információk beavatásként működnek és segítenek az új tagnak abban, hogy minél
előbb elérje a csoport átlagos látószögét. Az emelkedési folyamat sebessége az
elején nagyon gyors, majd egyre lassul, és amikor a tudatának perspektívája
eléri a csoportátlagot, akkor általában megáll. Ezt kellene mindenkinek
felismerni magában és kilépni a csoportból, hogy új fejlődési lehetőségeket
keressen. Főleg azért, mert a megtorpanásnál a legtöbbször arról van szó, hogy
a hierarchia fenntartása miatt a tudatszintek emelkedésével járó, az átlaghoz
képest többletet jelentő energiaáramlatokat megcsapolják, lefölözik, és a
hierarchia szempontjából kedvező helyekre terelik.
Viszont megint visszaköszön az, hogy az
ember kötődési igényekkel rendelkező szociális lény. Az olyan helyet, ahol annyit
kapott és olyan széles személyes hálózatot alakított ki, nem szívesen hagy ott,
hiszen az a kapaszkodói elengedését jelenti, egyfajta ugrást a semmibe. Ehhez
pont olyan erős belső tartással kellene rendelkeznie, ami nincs neki, ezért
inkább beidomul a kellemes és megnyugtató nyájmelegbe. A rugalmas eltávozások
korlátozása miatt (hiszen az jelentős energiaveszteséggel jár a csoport csúcsán
lévők érdekeit nézve) egyre jobban megmerevednek a keretek. A kezdetben a
megértést segítő saját szókészlet dogmává válik. A hierarchia csúcsán lévő
személy egyéni útja szinte kötelezővé válik. Más csoportok tévelygőknek tűnnek.
Egyre több tiltás fogalmazódik meg, a csoporttag bármilyen típusú szabadsága
lecsökken. Az egyéni érdek automatikusan alárendelődik a csoportérdeknek. Máris
megérkeztünk a szektákhoz, ami lehet bármekkora (pár főtől a sok száz
milliósig) és bármilyen területen (politika, vallás, tudomány) létre jöhet.
