Oldalak

Napló 12.0 (Rontáslevétel belső szemszögből)


Úgy tűnik, ha kevésbé vagyok aktív az oldalaidon található dolgok magamra töltésével, akkor szinte alig pofáznak bele a napjaimba, akár azt is hihetném, hogy leléptek tőlem. Kezdett lassulni az életem, néha viszonylag mély nyugodtságot és ellazultságot is tapasztaltam. Erre nem volt példa, mióta rád bukkantam és elkezdtek végig zavarni az anyagaidon.

Most nem tudtam (akartam) megállni és éltem a high-tech rontáslevétellel közvetlenül elalvás előtt. Először a holo-sugárzóról töltöttem be, aztán csukott szemmel gombot nyomkodtam. Telhetetlen vagyok, így sorban elindítottam mind a négy lehetőséget. Aztán a figyelem átment olyan álomba, ahol tudtam, hogy álmodom, de csak nézni tudtam. Egy apró momentum maradt meg jobban. Volt egy pillanat, amikor erősen tágult a tudatom és ott, az álomban nem tudtam eldönteni, hogy most valami szikrádként én te vagyok és a te tudatod érzékelem belülről, vagy én vagyok, de valami teljesen új módon tágulok bele a te tudatodba. Erre a belső kérdésre, mint a vadászkopók a szagra, újra ott teremtek, és figyelni kezdték, miként lehetne rajtad rést ütni.

Mielőtt írni kezdtem volna, megint a holo-sugárzóra gondoltam, hogy egy gyors átsöprés soha nem árt. Ennél a típusnál (azonnali seprés) megint azt éreztem, mint tegnap este. Pillanatnyi kis hányinger, csak most jobban megfigyeltem az érzést belülről. Mintha üldöztem volna valamit, ami egy térben össze-vissza csavarodó alagútrendszeren menekülne. A segítőim gyakran alkalmazták azt a meditációim elején, hogy egy nagyon bonyolult csúszdára ültettek, amelyen a tér minden irányába forogva haladtam. Így próbálták az erős mentális kontrollomat minél jobban kiütni. Ugyanis amikor az agyam túlságosan benne van, akkor hajlamos inkább az vetíteni, és így elhalványulnak a kívülről jövő tisztább intuíciók. Korábban ilyenkor végül fejre állítva találtam magam. Az eredmény arra hasonlított, mint amiket beavatásként régen használtak. Az alanyt teljesen sötétben vagy forgatták vagy fejjel lefelé sokáig lógatták, amíg el nem tűntek a térbeli és időbeli viszonyítási pontjai. A minden irányba való forgás most is ugyanaz volt, csak nem az énem ment elöl, aki a kikapcsolódó értelem érdekében hagyja elveszni a teret és az időt, hanem egyfajta üldöző voltam ebben a rendszerben, aki téren és időn keresztül mindenképp próbál a másik nyomában maradni, hogy elkapja, de ettől az összpontosítástól az alagútrendszer állandó változása miatt émelyegni kezdtem.

Azt hiszem, elég jól le tudtam magamról választani egy csomó szart veled kapcsolatban. Sajnos én látható és átlátható vagyok, ezért rajtam keresztül mindig is figyelni fognak. Ezzel egyelőre nem tudok mit kezdeni, de lehetek éber. Úgy érzem, most fogom berekeszteni az eddigi visszajelzés nélküli, egyirányú folyamatot.

Vége