Oldalak

Vizuális határátlépések


Az asztalon kockás abrosz volt, a nagykést egyszerűen csak letettem a szélére, amikor jött egy telefonhívás. Ülve maradtam és elgondolkodtam a beszélgetés nyomán, csak lazán bámultam ki a fejemből.

Nem fókuszáltam sehova, de a kés és az abrosz benne volt a látóteremben, ami hirtelen hullámozni kezdett. Mintha a kés élővé változott volna, mozgott, hajlongott, ugyanakkor egyszerre olyan is volt, mintha egyáltalán nem létezne. Teljesen valószínűtlenül függött a semmiben, mintha a kés fizikai létezése csupán egy illúzió lenne. Megint eszembe jutott a keleti filozófiák alapvetése a maya (májá) fátyláról, amely eltakarja a valóságot. Ebben a fókusz nélküli, illetve inkább a fókusszal finoman játszadozó bámulásban lenni olyan, mint mikor kicsit bepillanthatok a színfalak mögé.

Psi holosugárzóinál érzékelek sokszor hasonlót. Ha lekapcsolok minden elvárást és fókusz nélkül pillantok mögéjük, amikor kölcsönhatásba lépek velük, elindul az egész mögött valami folyam. Olyan, mintha a Mátrix végtelenített adathalmaza csorogna mögötte. Általában ezek lefelé áramlottak, de pár hét múlva átváltottak és többször felfelé indultak el. Aztán később az lett az érdekes, hogy egyszerre történt mindkettő. Mintha a sugárzók mögött lenne két áttetsző filmréteg nagyon közel egymás mögött és az egyiken lefelé folyik az adathalmaz, míg a másikon felfelé.

Persze, tudom, optikai csalódásnak hívja ezt a jelenséget a tudomány. Ezek működési mechanizmusára nincs pontosan elfogadott és részletesen kidolgozott magyarázat, de sok teória kering ezzel kapcsolatban. Ugyanakkor milyen érdekes, hogy a kollektív tudat felől közelítve a külvilág tűnik illúziónak, míg az egyéni tudat felől a belső világ.

Az egymás után ismétlődő, sok, egyforma struktúra (amit eddig a példákban felhoztam), a pontos fókusz nélkül megfosztja a szemet a biztos támpontoktól és az agyban leképződő formák határvonalait, méretét, irányát, elhelyezkedését cseppfolyóssá teszi. Ilyenkor az agy elbizonytalanodik, ezért könnyebben teret nyit az álmoknak és a képzeletnek. Hasonló történik este is, amikor a szürkület átkúszik teljes sötétségbe. Lassan feloldódnak a külső tárgyak körvonalai, ezért átvezeti az embert egy másik típusú érzékelésbe. A dolgok belső leképezése egyre inkább hasonlóvá válik, mint amikor valaki egy álomra emlékszik vissza. Nem látja teljesen pontosan és élesen, de mégis van a képekből egyfajta emléklenyomat benne.

Igazából fényes nappal is át lehet kapcsolni erre a típusú nézésre. Mikor valaki nem pontosan oda fókuszál, hanem inkább mellé. Olyan, mintha egyszerre figyelne kifelé és befelé is, de mindkettő esetén élesen meghatározott irány nélkül. Ilyenkor nagyon érdekes leképezések történnek. Lehet így figyelni tárgyakat, embereket, környezetet, nagyobb tájat, bármit. Még nem vagyok benne igazán gyakorlott, mert pár hónapja indult ez be erősebben, mások biztosan rengeteget tudnának ilyenről mesélni. Én mindenesetre csak bíztatni tudok mindenkit az ilyen típusú bámulásra. Hihetetlen, miként tud egy-egy arc átalakulni, milyen információk vannak kódolva egy testre, vagy milyen egyéb dimenziók tudnak megjelenni és kinyílni a természetben egy-egy kirándulás alkalmával.