Oldalak

Memento mori


Mindenki számára megkerülhetetlen a halál kérdése, aki az egy valóságában él. A létezés vagy nem létezés közötti határvonal annyira éles és ijesztő, hogy legtöbben valami mély, ugyanakkor gondosan letakart pánikkal inkább távol is tartják maguktól ezt a csomagot.

Könnyebb helyzetben vannak azok, akik rendelkeznek valamiféle tapasztalattal és azokat hajlandók komolyan venni, hinni bennük. Az egészen elhivatottak komplex kutatásokat folytathatnak. Ennek hiányában legerősebbek azok a helyzetek, amikor elvileg valaki nagyon súlyos sérüléseket szenved vagy igen beteg és „visszatér” a halálból. Számtalan ember beszámolója elérhető erről, amelyek sok dologban eltérnek egymástól, de az közösnek tűnik, hogy onnantól másképp tekintenek magukra, a tudatukra, a létezésre. Bizonyos tudatmódosítókat a történelem folyamán a beavatásokhoz mindig használtak, de többféle anyaggal kísérleteznek a pszichológusok és az agykutatók jelenleg is. Sok egyéb technika (transzlégzés, regressziós hipnózis, különböző meditációk, tudatos álom) áll rendelkezésre, ha valaki elmozdítaná tudatát az egyetlennek tekintett valóságból.

Talán azért, mert kicsit lazábban vagyok bekötve a fizikai valóságba, többször beszűrődött hozzám egy-egy morzsa éber, mindennapi tudattal is az álomvilágból, odaátról. Cserébe elég „vak” vagyok a külvilágra. (Egy-egy szint szorzatösszege állandó.) Embereknél inkább az esszenciájukra emlékszem, nem arra, hogy néznek ki. Nem veszem észre még az előttem lévő óriásplakátokat sem. (Persze, ez már szűrés is.) A dolgokat nem tudom jól rögzíteni magamban, ezért gondjaim vannak az éles vizualizációval. Éppen figyelt fizikai képet, megjelenést nagyon pontosan le tudok rajzolni, de a bennem élő képeket meg sem kísérlem.

A morzsáim miatt az egyetlen valóságnál mindig komplexebben tekintettem magamra és a világra. A halál kérdése nem elborzasztott, inkább kíváncsiságot gerjesztett. A mostani fejemmel azt mondom, hogy halál akkor realizálódik, ha egy bonyolult helyzet lezárásához gyors megoldás szükséges, végtelenül méltatlan szituációba lett valaki kényszerítve, vagy abba a valóságba már belefásult annyira, hogy nincs kedve az adott eszközkészlettel tovább kísérletezni, inkább újakat szeretne.

Amikor azt tettem, hogy az adott valóságomhoz nagyon közel léptem, fenntartások nélkül elmerültem benne, a legtöbbet próbáltam meg kihozni magamból és a helyzetből. Az éppen rendelkezésemre álló eszközkészletet a lehetőségekhez képest kimerítettem. Azt éreztem, hogy ezt egyszerűen nem tudnám jobban csinálni. Elérkeztem oda, hogy nem sajnáltam volna, ha másnap meg kellett volna halnom, mert nem maradt bennem hiányérzet. Ekkor következett az, hogy az egyik párhuzamosban tényleg meg is haltam szarkómában. Másik világokban más variációkban futottak le az érintettek halálai. Ezek nyomán is mondom azt, hogy a halál az „elszenvedőjének” egy elég könnyű megoldás. A maradóknak már sokkal kevésbé, de ezt a nehézséget a legtöbbször a hit és az ebben gyökerező rugalmatlanság generálja.

Ezután elég sokat beszéltem a körülöttem lévőknek a halál lehetőségéről. Megkérdeztem őket, mit csinálnának másképp, ha tudnák, hogy egy év múlva meg kell halniuk? Ha egy hónap múlva? Mit tennének ma, ha tudnák, hogy holnap teljesen vége? Mit sajnálnának? Mit mulasztottak el? Ezek nyomán pedig a legfontosabb kérdés. Miért nem élnek most úgy? Mit tudnak tenni, hogy abba az irányba mozduljanak el?

Végső soron az önmegvalósítás azt jelenti, hogy szembe nézünk ezekkel a kérdésekkel és úgy próbálunk meg élni, hogy minél kevesebb olyan elmulasztott lehetőség legyen benne, amelyet a félelmek, szorongások, kényszernek álcázott tehetetlenségek miatt hagyunk elveszni.