Oldalak

Segítség kontra pénz


A segítség több területre terjedhet ki, ebből a szempontból most a két legalapvetőbbet értem, amelyeket az ÉlményPark is lefed, ezek az oktatás-tanulás és a gyógyítás-gyógyulás.


Mind a két terület végső soron arról szól, hogy olyanok, akiknek valamiből több van (tudás, tapasztalat, energia, technológia, egyéb ismeret) ezt, illetve ennek egy részét átadják olyanoknak, akiknek kevesebb. Alapvetően jó érzés adni, jó dolog úgy segíteni, hogy annak felhasználásával valaki magasabb szintre kerül.

Mindig nagyon erős volt bennem az ösztönzés, hogy valami segítő pályára lépjek, és ez a kérdés különböző életszakaszokban újra és újra szembe jön. Sokszor élesen szembesülök azzal, hogy egy civil foglalkozás milyen sok időt és felesleges energiát elvisz az ébren töltött időszakomból. A belső utak felfedezésére, illetve mások segítésére a vágyaimhoz képest csak töredékeket szánhatok, pedig az tölt fel igazán.

A befelé vezető folyamatokban áttételesen mindig felmerül, hogy valaki szintváltásában mekkora szerepe van egy külső segítségnek. Amit elért, az mennyiben köszönhető önmagának és mennyiben az adott tanításnak, beavatásnak, energiának, gyógyításnak? Mennyit ér a külvilág által hókuszpókusznak tekintett „sarlatánság”?

A fizikai világban durván leegyszerűsítve egy munkaerőnek az határozza meg az óradíját, hogy mennyire specializált tudásról van szó (hányan lennének rajta kívül jól ellátni azt a feladatot), illetve az adott szegmensből mennyi profitot lehet kitermelni. Főleg az utóbbi a döntő, hiszen mindenki tudja, hogy ugyanaz a szakember (ugyanolyan tudással és képességekkel) teljesen más óradíjat kérhet egy pénzintézetnél, mint egy családsegítőnél. Miként lehet beárazni egy olyan speciális tudást, amely nem mérhető általánosan elfogadott mutatókkal? Honnan lehet tudni, hogy ez a speciális tudás mennyire hasznos az egyénnek? Végül pedig: mennyit ad hozzá az adott közösséghez?

Az első kérdést a spirituális segítők, tanítók, gyógyítók egyszerűen közelítik meg, olyan szemszögből, amit mindenki ért. Fizetni kell az adott helyiséget, eszközöket, segédanyagokat, a kiegészítő, de szükséges szolgáltatásokat még akkor is, ha a segítő a szabadidejéből áldoz a tevékenységére. Amikor pedig a másoknak hasznos munkája napja nagyobb részét igényli, akkor természetesen felmerülnek megélhetésének költségei is.

Én ezt elvben mind tudom és mással kapcsolatban készségesen elfogadom és alkalmazom, tehát tiszta szívvel és magától értetődően fizetek olyan dologért, amire szükségem van, de önmagammal szemben ez nem megy. Nagyon szívesen segítek, ha valakinek szüksége van rá, de egyszerűen nem tudnék úgy működni, hogy ezért pénzt kérjek. Akkor viszont képtelen lennék megélni és felnevelni a gyerekeimet, és az olyan nyomor szintje maradna, amiben Psi próbál folyamatosan evickélni. Nem tehetek mást, mint maradok a civil foglalkozásomnál.

A kollektív tudaton belül erős parancs az „ingyen kaptátok, ingyen adjátok”. Tudom jól, hiszen érzem saját magamon belül, többek között ez emeli az előbbi gátjaimat. Áttételesen talán ennek köszönhető az egész ÉlményPark teljesen ingyenes rendszere. Kár, hogy a profitorientált és pénzalapú világban az ingyenes dolgok a pénznélküliség miatt automatikusan megfosztásra kerülnek egy fontos értéküktől, a tömegek pedig eszerint kezelik őket.

Az egyénnek való hasznosággal kapcsolatban többször eszembe jutnak az ezos beavatások. Amikor valaki azt hiszi, hogy ezeket tényleg megvásárolhatja egy hétvége alatt. Csak a külvilág csereeszközével operálva csak a külvilág számára jelentős dolgok fizethetők meg. Viszont odabent mindenki pontosan arra jogosult, amennyit a belső értékei, alkalmassága és minősége alapján megérdemel. Jogosultsági vetületből teljesen felesleges is lehet bármennyi tanítás vagy beavatás, ha adott embernek a minimális képességei is hiányoznak vagy nagy mértékben alkalmatlan.

A közösség szempontjából vizsgálva ez egy nagyon érdekes kérdés. Egyrészt, mert a kollektív tudaton belül nincs értelme az egyénnek, tehát az adott segítség nyomán történő változása sem értelmezhető, hiszen, ha minden önmagán belül van, nincs mihez viszonyítani. Ugyanakkor az anomália miatt a kollektív tudatok határok nélkül összemosnák (illetve az ÉlményPark előtt összemosták) a kintet és a bentet, a játék- és adminszintet. Emiatt nem is tudják jól megítélni és lemérni, minek mennyi hozzáadott értéke van a kollektíva szempontjából. Inkább bizonytalanul mennek biztosra.

Izraelben például úgy oldják meg ezt a kérdést, hogy a valóban vallásos, ortodox családok, akik a törvényeket és előírásokat maradéktalanul betartják, egyfajta külön kasztot képeznek az országban. Nem kell bevonulniuk katonának ott, ahol még a nőket is besorozzák, nem kell dolgozniuk, mégis kapnak fizetést. Ami a megélhetésre szerény körülmények között, de több gyerekkel együtt is elég. Napközben nem kell mással foglalkozniuk csak a lényeggel. Az pedig, hogy közülük ki milyen hatásfokkal és eredménnyel végzi az imádkozást, eltűnik a maghatározhatatlan nagy masszában.