A segítség több területre terjedhet ki,
ebből a szempontból most a két legalapvetőbbet értem, amelyeket az ÉlményPark
is lefed, ezek az oktatás-tanulás és a gyógyítás-gyógyulás.
Mind a két terület végső soron arról
szól, hogy olyanok, akiknek valamiből több van (tudás, tapasztalat, energia,
technológia, egyéb ismeret) ezt, illetve ennek egy részét átadják olyanoknak,
akiknek kevesebb. Alapvetően jó érzés adni, jó dolog úgy segíteni, hogy annak
felhasználásával valaki magasabb szintre kerül.
Mindig nagyon erős volt bennem az
ösztönzés, hogy valami segítő pályára lépjek, és ez a kérdés különböző
életszakaszokban újra és újra szembe jön. Sokszor élesen szembesülök azzal, hogy
egy civil foglalkozás milyen sok időt és felesleges energiát elvisz az ébren
töltött időszakomból. A belső utak felfedezésére, illetve mások segítésére a
vágyaimhoz képest csak töredékeket szánhatok, pedig az tölt fel igazán.
A befelé vezető folyamatokban
áttételesen mindig felmerül, hogy valaki szintváltásában mekkora szerepe van
egy külső segítségnek. Amit elért, az mennyiben köszönhető önmagának és
mennyiben az adott tanításnak, beavatásnak, energiának, gyógyításnak? Mennyit
ér a külvilág által hókuszpókusznak tekintett „sarlatánság”?
A fizikai világban durván
leegyszerűsítve egy munkaerőnek az határozza meg az óradíját, hogy mennyire
specializált tudásról van szó (hányan lennének rajta kívül jól ellátni azt a
feladatot), illetve az adott szegmensből mennyi profitot lehet kitermelni.
Főleg az utóbbi a döntő, hiszen mindenki tudja, hogy ugyanaz a szakember
(ugyanolyan tudással és képességekkel) teljesen más óradíjat kérhet egy
pénzintézetnél, mint egy családsegítőnél. Miként lehet beárazni egy olyan speciális
tudást, amely nem mérhető általánosan elfogadott mutatókkal? Honnan lehet
tudni, hogy ez a speciális tudás mennyire hasznos az egyénnek? Végül pedig:
mennyit ad hozzá az adott közösséghez?
Az első kérdést a spirituális segítők,
tanítók, gyógyítók egyszerűen közelítik meg, olyan szemszögből, amit mindenki
ért. Fizetni kell az adott helyiséget, eszközöket, segédanyagokat, a kiegészítő,
de szükséges szolgáltatásokat még akkor is, ha a segítő a szabadidejéből áldoz
a tevékenységére. Amikor pedig a másoknak hasznos munkája napja nagyobb részét
igényli, akkor természetesen felmerülnek megélhetésének költségei is.
Én ezt elvben mind tudom és mással
kapcsolatban készségesen elfogadom és alkalmazom, tehát tiszta szívvel és
magától értetődően fizetek olyan dologért, amire szükségem van, de önmagammal
szemben ez nem megy. Nagyon szívesen segítek, ha valakinek szüksége van rá, de
egyszerűen nem tudnék úgy működni, hogy ezért pénzt kérjek. Akkor viszont
képtelen lennék megélni és felnevelni a gyerekeimet, és az olyan nyomor szintje
maradna, amiben Psi próbál folyamatosan evickélni. Nem tehetek mást, mint
maradok a civil foglalkozásomnál.
A kollektív tudaton belül erős parancs
az „ingyen kaptátok, ingyen adjátok”. Tudom jól, hiszen érzem saját magamon
belül, többek között ez emeli az előbbi gátjaimat. Áttételesen talán ennek
köszönhető az egész ÉlményPark teljesen ingyenes rendszere. Kár, hogy a
profitorientált és pénzalapú világban az ingyenes dolgok a pénznélküliség
miatt automatikusan megfosztásra kerülnek egy fontos értéküktől, a tömegek
pedig eszerint kezelik őket.
Az egyénnek való hasznosággal
kapcsolatban többször eszembe jutnak az ezos beavatások. Amikor valaki azt
hiszi, hogy ezeket tényleg megvásárolhatja egy hétvége alatt. Csak a külvilág
csereeszközével operálva csak a külvilág számára jelentős dolgok fizethetők
meg. Viszont odabent mindenki pontosan arra jogosult, amennyit a belső értékei,
alkalmassága és minősége alapján megérdemel. Jogosultsági vetületből teljesen
felesleges is lehet bármennyi tanítás vagy beavatás, ha adott embernek a
minimális képességei is hiányoznak vagy nagy mértékben alkalmatlan.
A közösség szempontjából vizsgálva ez
egy nagyon érdekes kérdés. Egyrészt, mert a kollektív tudaton belül nincs
értelme az egyénnek, tehát az adott segítség nyomán történő változása sem
értelmezhető, hiszen, ha minden önmagán belül van, nincs mihez viszonyítani.
Ugyanakkor az anomália miatt a kollektív tudatok határok nélkül összemosnák (illetve
az ÉlményPark előtt összemosták) a kintet és a bentet, a játék- és
adminszintet. Emiatt nem is tudják jól megítélni és lemérni, minek mennyi
hozzáadott értéke van a kollektíva szempontjából. Inkább bizonytalanul mennek
biztosra.
Izraelben például úgy oldják meg ezt a
kérdést, hogy a valóban vallásos, ortodox családok, akik a törvényeket és
előírásokat maradéktalanul betartják, egyfajta külön kasztot képeznek az országban.
Nem kell bevonulniuk katonának ott, ahol még a nőket is besorozzák, nem kell
dolgozniuk, mégis kapnak fizetést. Ami a megélhetésre szerény körülmények
között, de több gyerekkel együtt is elég. Napközben nem kell mással
foglalkozniuk csak a lényeggel. Az pedig, hogy közülük ki milyen hatásfokkal és
eredménnyel végzi az imádkozást, eltűnik a maghatározhatatlan nagy masszában.
