Az előző részben említett Nick Bostrom
a publikált gondolatkísérletében három állítást fogalmazott meg, amelyek közül
legalább az egyiknek igaznak kell lennie.
Az első szerint az emberiség kihal még
a poszthumán kor elérése előtt, tehát semmiképpen nem éri el azt a szintet,
amikor valósághű szimulációt tudna futtatni az elődök életéről. Visszatekintve
az elmúlt tíz év fejlődésére a virtuális valóságok tekintetében ennek egyre
kevesebb valószínűség adható. Az MMO játékok pont olyanok, mint amiket ez az
elmélet körülír. Jellemző rájuk az ember által részletesen megkreált környezet,
ahol kontinensnyi területen sok ezernyi élőlény mozog, beszél vagy lép
bármilyen interakcióba egymással. Természetesen ez egyelőre töredékszinten
valósult meg, hiszen a benne szereplőket nem definiálnánk valóban gondolkodó
lényeknek, de egyfajta autonómiával már rendelkeznek. A lehetséges irányt pedig
nagyon jól kirajzolják.
A második állítás szerint semmilyen
poszthumán civilizáció sem akar élethű szimulációkat lefuttatni a saját
történelméről. Tehát a lehetőség és a technológia rendelkezésükre fog állni, de
ők nem kívánnak ezzel élni. Konzekvensen minden olyan civilizáció, ami kellően
fejlett lesz ehhez, egységesen úgy dönt, hogy ezt semmiképpen nem próbálja ki.
Ennek szintén igen csekély a valószínűsége, hiszen az emberre az jellemző, és
az emberi tudatba kódolt fejlődésnek pont az a motorja, hogy a lehetőségeket
minden szempontból igyekszik kihasználni. A tapasztalataiból aztán néha gyorsabban,
néha pedig nagyon lassan tanul, majd ezek alapján formálódnak meg az általános
etikai normák.
A harmadik tézis megfogalmazása szerint
jelenleg is egy számítógépes szimulációban élünk. Mindhárom állítás önmagában
igaz lehet, de mindent figyelembe véve a harmadiknak van a legnagyobb
valószínűsége. Itt felmerül az a kérdés, hogy pontosan mit nevezhetünk már
mesterséges intelligenciának. Egy sima akciójáték szereplői is rendelkeznek
valamennyi alkalmazkodó készséggel. Álcázzák magukat, fedezéket keresnek,
cseleznek, bekerítenek, trükköznek, tehát úgy viselkednek, mintha korlátozott
gondolkodási képességeik lennének. Akár úgy is megfogalmazhatnám, hogy egy
ilyen mesterségesen létrehozott, élettelen szereplőnek fejlettebb agya van,
mint sok alsóbbrendű állatfajnak. Tehát ha ezen a vonalon indulunk tovább és
feltételezzük, hogy a számítógépes technológiák, kapacitások, beforgatható
erőforrások az eddigi iránynak megfelelően fejlődnek a jövőben is, akkor lehet,
hogy már 40-60 év múlva olyan szuperjátékaink lesznek, amelyeket egyfajta
öntudattal és nagyfokú önállósággal rendelkező virtuális karakterek népesítenek
be.
Itt belebotlunk abba a kérdésbe, ami az
ÉlményPark alaptéziséhez is kapcsolódik. „Képzeld el úgy a világot, mintha egy
holografikus videojáték lenne, amiben benne játszol.” Egy ilyen magasan
funkcionáló karakter tisztában lenne-e a saját virtualitásával? Azzal, hogy a
világát nála fejlettebb lények teremtették, akik kívülről nézik és irányítják
azt? Mit éreznének, ha ezt próbálnák nekik megmagyarázni?
Ha pedig az emberiség eléri a
poszthumán kort, tehát képes lesz olyan szimulációkat futtatni, amelyek a
múltjára vonatkoznak, akkor két lehetőség adódik. Az első szerint mi leszünk az
elsők, akik elérik ezt a kort, ezért mi fogjuk elsőként elindítani ezeket a
szimulációkat. A második lehetőség az, hogy ezek a szimulációk már réges-régen
folyamatosan futnak, így egyszerűen mi is benne vagyunk az egyikben.
Ha figyelembe vesszük azt a felvetést,
hogy a jövőben rendelkezésre álló hatalmas számítógépes kapacitással egyszerre
több valóságszimulációt is futtatni lehet, valóságból pedig csak egyetlen
lehet, akkor az első felvetésnek (mi leszünk az elsők, akik szimulációt
indítanak) elenyészően kevés esélye van a másodikhoz képest. Ez alapján nagyon
magas valószínűségi mutatóval kimondható, hogy jelenleg mi magunk is egy
szimulált valóságban létezünk.
Persze, lehet filozófiai játéknak
tekinteni a szimulációs elméletet, de kifejezetten értelmes emberek is nagyon
erősen meg vannak róla győződve, hogy ez a helyes álláspont. Sőt, úgy tűnik,
minél közelebb van valaki a számítógépes technológia csúcsához, minél jobban
érti a jelenségeit, trendjeit, irányát és lehetőségeit, annál inkább biztos
ennek igazságában.
