Oldalak

Valóság vagy szimuláció 4.


Nem tudjuk megmondani, hogy a világunk valóság-e vagy egy elképzelhetetlenül hatalmas szoftver, mivel csak azokat a nyomokat tudjuk figyelembe venni, amelyek elérhetők, amit az esetleges teremtők vagy fejlesztők itt hagytak.


Nos kétségtelen, hogy a vallások és a szimulációs elmélet nagyon sok ponton érintkeznek egymással, hiszen mindkettő valamiféle illúziónak tekinti a világot. Az előző részben emlegetett George Hotz az előadásában azt is felvetette, hogy elindíthatna egyfajta vallást is. Persze nem a leboruló módon, hanem inkább úgy, mint egy filozófiával megtámogatott mozgalmat, amely célja az illúzió és a szimuláció határainak megismerése lenne. Azért választaná ezt a megoldást, mert a profitorientált cégeknek egyáltalán nem érdeke az ilyen típusú kutatás, hiszen a szimuláción belül fontos pozíciókat és vagyonokat képviselnek. Érdekes módon áttételesen ismét az ÉlményPark alapjai, szabályai és felállított határai köszönnek vissza.

Ugyanakkor jelentős különbség van a vallások és Bostrom felvetése között, mert a szimulációs elmélethez nincs szükség semmiféle hitre, csupán matematikára. Sokak szerint egy ilyen végtelen nagyságú univerzum megalkotása nem lehetséges, mert az végtelenül bonyolult is, amit csak végtelenül nagy erőforrás ráfordításával lehetne megoldani. Itt ezen a ponton ketté bontom a tovább vezető szálat, és a végtelen bonyolultság kérdésével a következő részben foglalkozom. Most ott folytatom, hogy egy mód azért mégiscsak akad.

Ez pedig a rövidítések alkalmazása, ahogy például egy kép sem maga a tárgy, amiről készült, hanem kisebb-nagyobb pixelek halmaza. Ilyen rövidítéseket pedig találhatunk, ha tanulmányozzuk pl. a kozmikus sugárzást. Ezek a legnagyobb energiájú részecskék, amit a kutatók megfigyelnek. A kozmikus sugarak pedig nagyon finom eltéréseket mutatnak, ha a téridő enyhén elkülönülő, diszkrét darabokat alkot (mint a kép esetén a pixelek), mint amikor egyetlen folyamatos és érintetlen rendezettség, egyfajta kontinuum lenne rá jellemző.

Max Tegmark szerint, ha a szimulációs elmélet igazolgató, akkor a természetben is nyomát kell találni ennek. Egy szimulált, rövidítéseket tartalmazó világnak – éppen a virtuális létezése miatt – alapvetően matematikai természetűnek kell lennie. 2014-ben megjelent könyvében úgy mutatja be mindezt, hogy fizikusként minél több mindent tudott meg a valóságról, annál jobban meglepődött, hogy ha a mélyére ás le a természet működésének, és megfigyeli a kvarkokat és az elektronokat, a szabályok tisztán matematikai alapúak. Azt is jelzi, ha ő egy videójáték karaktere lenne, az őt körülvevő világ tanulmányozásánál pont ilyen szigorú matematikai szabályszerűségeket találna.

James Gates fizikus a leptonok és kvarkok természetének tanulmányozása közben olyan reakciókat és jelenségeket figyelt meg, amelyek legjobban az informatikában használt hibajavító kódok működésére hasonlítottak. Szerinte „rendkívül valószínűtlen ilyen jellegű kódokat találni egy nem szimulált univerzumban”. A hibajavító kódokat a böngészők teljesítményének javítására használják. Ugyan, ezek mégis mit keresnek a szuperszimmetriát és a húrelméletet vizsgáló egyenletekben?

Lisa Randall szerint ezek a hibajavító kódok azért szükségesek, mert az az univerzum, ahol javítás nélkül ezek a hibák elterjedhetnének, elég hamar összeomlana. Ezt kisebb léptékben megfigyelhetjük a DNS másolásánál is. Ha nem lennének hibajavító algoritmusok, a rossz minőségű genetikai anyag miatt erősen csökkenne az utódok túlélési esélye. Az evolúciós elmélet szerint az élet önmaga is egy önjavító algoritmus, ahol az egész rendszer menet közben javítja a hibákat, hogy az élet egésze fennmaradhasson.

A természettudományos felismerések oda vezetnek, hogy egyszerűen nem intézhetjük el azzal, hogy ezek a nagyszerű tudósok mind őrültek és szabadon fantáziálnak, hanem muszáj szembe néznünk a felvázolt lehetőségekkel.