Nem tudjuk megmondani, hogy a világunk
valóság-e vagy egy elképzelhetetlenül hatalmas szoftver, mivel csak azokat a
nyomokat tudjuk figyelembe venni, amelyek elérhetők, amit az esetleges teremtők
vagy fejlesztők itt hagytak.
Nos kétségtelen, hogy a vallások és a
szimulációs elmélet nagyon sok ponton érintkeznek egymással, hiszen mindkettő
valamiféle illúziónak tekinti a világot. Az előző részben emlegetett George
Hotz az előadásában azt is felvetette, hogy elindíthatna egyfajta vallást is.
Persze nem a leboruló módon, hanem inkább úgy, mint egy filozófiával
megtámogatott mozgalmat, amely célja az illúzió és a szimuláció határainak megismerése lenne. Azért választaná ezt a megoldást, mert a profitorientált
cégeknek egyáltalán nem érdeke az ilyen típusú kutatás, hiszen a szimuláción
belül fontos pozíciókat és vagyonokat képviselnek. Érdekes módon áttételesen ismét
az ÉlményPark alapjai, szabályai és felállított határai köszönnek vissza.
Ugyanakkor jelentős különbség van a
vallások és Bostrom felvetése között, mert a szimulációs elmélethez nincs
szükség semmiféle hitre, csupán matematikára. Sokak szerint egy ilyen végtelen
nagyságú univerzum megalkotása nem lehetséges, mert az végtelenül bonyolult is,
amit csak végtelenül nagy erőforrás ráfordításával lehetne megoldani. Itt ezen
a ponton ketté bontom a tovább vezető szálat, és a végtelen bonyolultság
kérdésével a következő részben foglalkozom. Most ott folytatom, hogy egy mód
azért mégiscsak akad.
Ez pedig a rövidítések alkalmazása,
ahogy például egy kép sem maga a tárgy, amiről készült, hanem kisebb-nagyobb
pixelek halmaza. Ilyen rövidítéseket pedig találhatunk, ha tanulmányozzuk pl. a
kozmikus sugárzást. Ezek a legnagyobb energiájú részecskék, amit a kutatók
megfigyelnek. A kozmikus sugarak pedig nagyon finom eltéréseket mutatnak, ha a
téridő enyhén elkülönülő, diszkrét darabokat alkot (mint a kép esetén a
pixelek), mint amikor egyetlen folyamatos és érintetlen rendezettség, egyfajta
kontinuum lenne rá jellemző.
Max Tegmark szerint, ha a szimulációs
elmélet igazolgató, akkor a természetben is nyomát kell találni ennek. Egy
szimulált, rövidítéseket tartalmazó világnak – éppen a virtuális létezése miatt
– alapvetően matematikai természetűnek kell lennie. 2014-ben megjelent könyvében úgy mutatja be mindezt, hogy fizikusként minél több mindent tudott
meg a valóságról, annál jobban meglepődött, hogy ha a mélyére ás le a természet
működésének, és megfigyeli a kvarkokat és az elektronokat, a szabályok tisztán
matematikai alapúak. Azt is jelzi, ha ő egy videójáték karaktere lenne, az őt
körülvevő világ tanulmányozásánál pont ilyen szigorú matematikai
szabályszerűségeket találna.
James Gates fizikus a leptonok és
kvarkok természetének tanulmányozása közben olyan reakciókat és jelenségeket
figyelt meg, amelyek legjobban az informatikában használt hibajavító kódok
működésére hasonlítottak. Szerinte „rendkívül valószínűtlen ilyen jellegű kódokat
találni egy nem szimulált univerzumban”. A hibajavító kódokat a böngészők
teljesítményének javítására használják. Ugyan, ezek mégis mit keresnek a
szuperszimmetriát és a húrelméletet vizsgáló egyenletekben?
Lisa Randall szerint ezek a hibajavító
kódok azért szükségesek, mert az az univerzum, ahol javítás nélkül ezek a hibák
elterjedhetnének, elég hamar összeomlana. Ezt kisebb léptékben megfigyelhetjük
a DNS másolásánál is. Ha nem lennének hibajavító algoritmusok, a rossz minőségű
genetikai anyag miatt erősen csökkenne az utódok túlélési esélye. Az evolúciós
elmélet szerint az élet önmaga is egy önjavító algoritmus, ahol az egész
rendszer menet közben javítja a hibákat, hogy az élet egésze fennmaradhasson.
A természettudományos felismerések oda
vezetnek, hogy egyszerűen nem intézhetjük el azzal, hogy ezek a nagyszerű tudósok
mind őrültek és szabadon fantáziálnak, hanem muszáj szembe néznünk a felvázolt
lehetőségekkel.
