Azért nyugtalanítja, idegesíti az
értelmes embereket a szimulációs hipotézis, mert nem sikerült kimutatni a
tévedését. Bármilyen bizonyíték, amelyhez hozzáférnek és amelyet a szimuláció
megcáfolására használnának fel, az a szimuláció része lehet.
Az érzékszervekre támaszkodva
egyszerűen képtelenség megmondani, hogy amiből az információkat nyerjük, az
valóság vagy szimuláció. Az egyik oldalról az észlelt dolgokat nevezhetjük
hibának, lefutási zavarnak, felbontási aránytalanságnak, kódolási anomáliának,
a másik szemszögből viszont hívhatjuk személyiségzavarnak, érzékcsalódásnak,
hallucinációnak. Amikor a szimulációt indító fejlett entitás beavatkozik a
játékba és manipulálja, megváltoztatja a szabályokat a lefutásban, akkor azt
érzékelhetjük úgy, hogy hirtelen nem érvényesek vagy megváltoztak a természeti
törvények, ezért csodákat és megmagyarázhatatlan jelenségeket tapasztalunk.
Talán furcsa, hogy valaminek – ami egy
perspektívából csak játék a gondolatokkal – ennyi fejezetet szenteltem, de
egyrészt erősen megmozgatott, másrészt pedig kihagyhatatlan példa arra, hogy a
külvilág milyen hangsúlyozottan tükrözi le az ÉlményParkot. Nekem olyan volt, mint
amikor bezárulva teljessé válik egy kör. „Neked az van, amit tudsz és hiszel a
világról.” A hit a belső világot képviseli, és a saját hitrendszerük
függvényében a legtöbben túl meredeknek ítélik meg a Webtérképről elérhető
anyagokat. A tudás a külső világról szól, ahol mákszemnyi hit nélkül is nagy
lépéseket lehet tenni. Itt is végig azt próbáltam megmutatni, hogy semmi
szükség hitre, hiszen a meztelen matematikai levezetés megismétli és leképezi
Psi egész rendszerét.
Én egy fikarcnyit sem értek az
informatikához, sőt, inkább digitális analfabétának nevezném magam. De pont azt
találtam gyönyörűnek ezzel a témával kapcsolatban, hogy csak logikára, egy
csipetnyi józan észre és nyitottságra van szükség ahhoz, hogy végig tudjak
menni a racionalitás útján is pontosan ugyanoda, ahova eddig csak a hitem és a
képzeletem vezetett el.
Ha valaki nagyon felháborodna a
szimuláció lehetőségén, annak azért van pár jó hírem. 1. Mód van arra, hogy
teljesen figyelmen kívül hagyjuk, hiszen a felvetés elutasítása vagy elfogadása
alapvetően nem változtatja meg a mindennapjainkat. (Az ÉlményParkról sem kell
tudni, hiszen a tömegeknek a világ nagyjából változatlanul működik az
aktiválásával is.) 2. Játszadozhatunk a szavakkal másként is. Szimuláció
helyett hívhatjuk vetítésnek. Aztán mindenki eldöntheti, hogy a saját filmjében
játszik vagy a máséban. (Ő vetít, vagy őt vetítik? Hol van a forrásvilághoz
képest? Magát tekintve mi a helyzet a médiahajóval?) 3. Ha tudjuk, hogy néznek
és figyelnek, törekszünk arra, hogy ne borzasztóan lapos és unalmas műsor
legyen a létezésünk, mert a végén még lekapcsolnak. (Jó sokszor jelzés érkezett
arról, hogy ezzel belépés történt a szórakoztató showbizniszbe is. A médiajogok
ugyan függetlenek tőlünk, de színészként nagy karrier előtt állhatunk.) 4. A
szimulációt futtató entitás felfogható istennek is. (Isten üzemmódot választva
a világ ugyanúgy működik.) Lehet ő akár a Nagy, Szent és Mindenható Rendszergazda.
(Kicsit hülyén hangzik, de pont ez a lényege. Így már senki nem akar előtte
leborulni. Olyan, mint egy ateista isten.) 5. A szimuláció-képzet lehet, hogy
felháborító, de van egy hatalmas hozadéka. Rászoríthat arra, hogy másképp nézz
a világra. Kicsi „áldozattal” nagy előny húzható be. (Adott üzemmódot választva
lehetőséget nyújt arra, hogy a világ a modern ezotéria szabályai alapján
működjön.) 6. Aki futtatja a szimulációt, az valamiképp önmaga másolásával játszadozik,
még akkor is, ha különböző szinteken más-más képességhalmazhoz biztosított a
hozzáférés. Ez azt jelenti, hogy tudatának tágassága és szintugrási lehetőségei
bele van kódolva az egész rendszerbe. A szimuláció határainak feltérképezésével
olyan fejlődési lehetőségre ad belépési pontot, amit ebből a pozícióból még
elképzelni is nehéz. (Az 1st1 üzemmódot választva a holohajó szabályai szerint
működik a világ.) 7. A szimuláció csupán egyik nézőpontból igényel borzalmasan
nagy adathalmazt és erőforrást. („A hologram csak belülről gigantikus.”)
A téma lezárásához egy kicsit beszélnem
kell a tóruszba foglalt lehetőségről. Nem akarom elmondani részletesen azt,
amit sokkal élvezetesebb megnézni. (A fenti linken kívül javaslom ennek a filmnek a 8. és 31. perce közötti részét. A teljes két óra egy viszonylag jó
összefoglaló sok témában még 2011-ből. Csak néhány helyen bukkan fel egy kis
felejthető érzelmi manipulálás.)
A tórusz olyan felületet eredményez,
amin körbejárva valaki érzékeli, mit is jelenthet a kinn és a benn. Egyszerre. Akár
végtelenítve. Ebből a szempontból nagyon hasonlít a Möbius-szalagra, csak annak
kevesebb a dimenziószáma. Ráadásul a tóruszok egymásba ágyazva felfűzhetők.
Egyrészt úgy is, hogy az egységkör sugara nem változik, hanem a tengelyek enyhe
szögtörésekben fordulnak el. Ilyenkor nevezhetem akár párhuzamos valóságoknak
is. Másrészt ugyanazon a tengelyen történhet a felfűzés úgy is, hogy az
egységkörök sugarát változtatom. Így ugyanannak a valóságnak különböző
szerveződési szintjeit, dolgait kapom meg. Viszont mindegyiknél a tórusz belső
középpontja jelenti a centrumot.
Ez a középpont jelenti a szemlélőt, a
vetítőt, a forrást. Odabent találod. Ez adja a kulcsot a világ „megállításához”.
Ebből szemlélve lehet a hologram egyszerre gigantikus vagy végtelenül egyszerű.
Itt lehetséges az átváltás a szintek, síkok, valóságok között. Olyan, mint egy
sok-sok dimenziós csúszócsomó. Ez adja a holohajó fogadási és csatlakozási
pontját.
