Oldalak

Valóság vagy szimuláció 6.


Azért nyugtalanítja, idegesíti az értelmes embereket a szimulációs hipotézis, mert nem sikerült kimutatni a tévedését. Bármilyen bizonyíték, amelyhez hozzáférnek és amelyet a szimuláció megcáfolására használnának fel, az a szimuláció része lehet.


Az érzékszervekre támaszkodva egyszerűen képtelenség megmondani, hogy amiből az információkat nyerjük, az valóság vagy szimuláció. Az egyik oldalról az észlelt dolgokat nevezhetjük hibának, lefutási zavarnak, felbontási aránytalanságnak, kódolási anomáliának, a másik szemszögből viszont hívhatjuk személyiségzavarnak, érzékcsalódásnak, hallucinációnak. Amikor a szimulációt indító fejlett entitás beavatkozik a játékba és manipulálja, megváltoztatja a szabályokat a lefutásban, akkor azt érzékelhetjük úgy, hogy hirtelen nem érvényesek vagy megváltoztak a természeti törvények, ezért csodákat és megmagyarázhatatlan jelenségeket tapasztalunk.

Talán furcsa, hogy valaminek – ami egy perspektívából csak játék a gondolatokkal – ennyi fejezetet szenteltem, de egyrészt erősen megmozgatott, másrészt pedig kihagyhatatlan példa arra, hogy a külvilág milyen hangsúlyozottan tükrözi le az ÉlményParkot. Nekem olyan volt, mint amikor bezárulva teljessé válik egy kör. „Neked az van, amit tudsz és hiszel a világról.” A hit a belső világot képviseli, és a saját hitrendszerük függvényében a legtöbben túl meredeknek ítélik meg a Webtérképről elérhető anyagokat. A tudás a külső világról szól, ahol mákszemnyi hit nélkül is nagy lépéseket lehet tenni. Itt is végig azt próbáltam megmutatni, hogy semmi szükség hitre, hiszen a meztelen matematikai levezetés megismétli és leképezi Psi egész rendszerét.

Én egy fikarcnyit sem értek az informatikához, sőt, inkább digitális analfabétának nevezném magam. De pont azt találtam gyönyörűnek ezzel a témával kapcsolatban, hogy csak logikára, egy csipetnyi józan észre és nyitottságra van szükség ahhoz, hogy végig tudjak menni a racionalitás útján is pontosan ugyanoda, ahova eddig csak a hitem és a képzeletem vezetett el.

Ha valaki nagyon felháborodna a szimuláció lehetőségén, annak azért van pár jó hírem. 1. Mód van arra, hogy teljesen figyelmen kívül hagyjuk, hiszen a felvetés elutasítása vagy elfogadása alapvetően nem változtatja meg a mindennapjainkat. (Az ÉlményParkról sem kell tudni, hiszen a tömegeknek a világ nagyjából változatlanul működik az aktiválásával is.) 2. Játszadozhatunk a szavakkal másként is. Szimuláció helyett hívhatjuk vetítésnek. Aztán mindenki eldöntheti, hogy a saját filmjében játszik vagy a máséban. (Ő vetít, vagy őt vetítik? Hol van a forrásvilághoz képest? Magát tekintve mi a helyzet a médiahajóval?) 3. Ha tudjuk, hogy néznek és figyelnek, törekszünk arra, hogy ne borzasztóan lapos és unalmas műsor legyen a létezésünk, mert a végén még lekapcsolnak. (Jó sokszor jelzés érkezett arról, hogy ezzel belépés történt a szórakoztató showbizniszbe is. A médiajogok ugyan függetlenek tőlünk, de színészként nagy karrier előtt állhatunk.) 4. A szimulációt futtató entitás felfogható istennek is. (Isten üzemmódot választva a világ ugyanúgy működik.) Lehet ő akár a Nagy, Szent és Mindenható Rendszergazda. (Kicsit hülyén hangzik, de pont ez a lényege. Így már senki nem akar előtte leborulni. Olyan, mint egy ateista isten.) 5. A szimuláció-képzet lehet, hogy felháborító, de van egy hatalmas hozadéka. Rászoríthat arra, hogy másképp nézz a világra. Kicsi „áldozattal” nagy előny húzható be. (Adott üzemmódot választva lehetőséget nyújt arra, hogy a világ a modern ezotéria szabályai alapján működjön.) 6. Aki futtatja a szimulációt, az valamiképp önmaga másolásával játszadozik, még akkor is, ha különböző szinteken más-más képességhalmazhoz biztosított a hozzáférés. Ez azt jelenti, hogy tudatának tágassága és szintugrási lehetőségei bele van kódolva az egész rendszerbe. A szimuláció határainak feltérképezésével olyan fejlődési lehetőségre ad belépési pontot, amit ebből a pozícióból még elképzelni is nehéz. (Az 1st1 üzemmódot választva a holohajó szabályai szerint működik a világ.) 7. A szimuláció csupán egyik nézőpontból igényel borzalmasan nagy adathalmazt és erőforrást. („A hologram csak belülről gigantikus.”)

A téma lezárásához egy kicsit beszélnem kell a tóruszba foglalt lehetőségről. Nem akarom elmondani részletesen azt, amit sokkal élvezetesebb megnézni. (A fenti linken kívül javaslom ennek a filmnek a 8. és 31. perce közötti részét. A teljes két óra egy viszonylag jó összefoglaló sok témában még 2011-ből. Csak néhány helyen bukkan fel egy kis felejthető érzelmi manipulálás.)

A tórusz olyan felületet eredményez, amin körbejárva valaki érzékeli, mit is jelenthet a kinn és a benn. Egyszerre. Akár végtelenítve. Ebből a szempontból nagyon hasonlít a Möbius-szalagra, csak annak kevesebb a dimenziószáma. Ráadásul a tóruszok egymásba ágyazva felfűzhetők. Egyrészt úgy is, hogy az egységkör sugara nem változik, hanem a tengelyek enyhe szögtörésekben fordulnak el. Ilyenkor nevezhetem akár párhuzamos valóságoknak is. Másrészt ugyanazon a tengelyen történhet a felfűzés úgy is, hogy az egységkörök sugarát változtatom. Így ugyanannak a valóságnak különböző szerveződési szintjeit, dolgait kapom meg. Viszont mindegyiknél a tórusz belső középpontja jelenti a centrumot.

Ez a középpont jelenti a szemlélőt, a vetítőt, a forrást. Odabent találod. Ez adja a kulcsot a világ „megállításához”. Ebből szemlélve lehet a hologram egyszerre gigantikus vagy végtelenül egyszerű. Itt lehetséges az átváltás a szintek, síkok, valóságok között. Olyan, mint egy sok-sok dimenziós csúszócsomó. Ez adja a holohajó fogadási és csatlakozási pontját.