Nincs túl nagy tapasztalatom, hiszen ilyen fókusszal egy éve figyelem magam, bár az önismeretre való törekvés három évtizede formálja az életem. A legfontosabb, hogy a gondolataim és érzéseim szinte tőlem független változókként igyekszem vizsgálni.
Megszállók esetén különböző lépcsőket vagy
módszereket érzékeltem, amelyek ellen védekezni, illetve amelyekkel szemben,
azok áramlásában önmagamhoz hűen cselekedni fokozatosan egyre nehezebb. Első
ráközelítésben mindegyiknél önazonosnak érzem magam, így több szintű
elemzésnek, emlékezésnek, szétszálazásnak kell ezeket alávetni. Van, ahol csak
az segített és jelentette az utolsó kapaszkodót, hogy előtte már volt ismeretem
arról, létezik olyan technika, amelynek nyomait felfedezni véltem magammal
szemben.
1. Nyájszellem. Egy-egy témával kapcsolatban mindenkinek az
jut legelőször eszébe, amit folyamatosan sulykolnak. Ezzel legerősebben az
önálló gondolkodásra nem hajlandó embereket irányítják, de ők jelentik a nagy tömeget.
A számosággal pedig elfedni, illetve uralni próbálják a gondolkodást, értelmet,
logikát, valódi érveket. Jellemző rá a faék egyszerűség, a jelentős emociomális
hangsúly, a mások tetszésére és egyetértésére való támaszkodás, a PC-re
(political correctness) hivatkozva az értékrendek felülírása. Védekezni ellene
a dolgok alapos ismeretével, az érvek és ellenérvek mérlegelésével, minden
oldal és kapcsolódó rendszer elemzésével, a témákkal kapcsolatban felmerülő
érzelmek kizárásával lehet. Azoknál a területeknél, ahol ezeket valaki nem
csinálta végig, ott csak a rányomott véleményeket tudja szajkózni és jellemzően
megsértődik, ha valaki cáfolni próbálja. Megfelelő hozzáállásnál elismeri, hogy
adott dologról nincs valódi tudása, ezért semleges, minden oldal felé nyitott
pozíciót vesz fel és figyel a tapasztalataira. Nem álltatom magam: egyelőre számtalan
dologgal kapcsolatban a nyájszellem ural.
2. Sugallat. Jellemzően felmerülő gondolatok formájában
érkezik. Sokszor benyomják akkor, amikor valaki fáradt, nagyon elfoglalt, vagy
szétszórt és figyelmetlen. Ilyenkor könnyebben tapadnak meg ezek a sugallatok,
mert az ember nem kapja fel rá a fejét, hanem egyszerűen magába engedi és így befészkelve
megszokottá és otthonossá válhatnak. Ha olyan sugallatról van szó, amellyel többször
próbálkoztak és sikerült kivédeni már korábban is, az csak egy mosolyt vagy
apró „már megint mire készültök?” reakciót vált ki belül. Amikor egy sugallat
célba talált, nyugtalanná válik az ember. Olyan dologban, amitől eddig
komfortosan érezte magát, magabiztos volt, azzal kapcsolatban hirtelen
elbizonytalanodik. Kételkedni kezd, hogy talán vak volt és hiszékeny, fontos
szempontokat nem vett észre. Ha ezek az érzések átveszik felette az uralmat, sikeres
volt az átmosás. A kétségeket leszorítva érdemes logikusan végig gondolni,
miért volt korábban az adott véleményünk, milyen előzmények és tapasztalatok
birtokában hoztuk meg. Általában azokhoz képest semmi új információ vagy tény
nem merült fel, tehát logikailag semmi nem késztethetne elbizonytalanodásra.
Ilyenkor már bevillanhat az, hogy akkor ez egy leleplezett próbálkozás volt,
amelynek nyomán elég könnyű visszaszorítani a kétséget.
3. Inspiráció. A késztetés arra irányul, hogy valami
váratlan, eddig tervezetlen dolgot tegyünk meg. Természetesen ide tartozik az
állandó, pillanatról pillanatra történő rögtönzés, amikor a jövőből vagy
felsőbb dimenziókból önmagától érkező instrukciók szerint lavírozik valaki. Ez
a legtöbbször személytelen, illetve nem célzottan más személyhez kötődő
cselekvés, hanem a saját paramétereinken és kereteinken való rögtönzött
állítás. Ami váratlanná módosítja a viselkedésünket, mert nem olyan, amire
számítottak és elvártak. Ez egyfajta harcmodor, de én most nem erre gondolok.
Amikor megszálló próbál inspiráció segítségével manipulálni,
akkor jellemzően az a dolog, amit tennünk kellene, valamiképpen kapcsolatban
van egy másik személlyel. Viszont a kérdéses cselekvéssel egyéb módon
rongálnánk a másik fél érdekeit, vagy egyszerűen nem megfelelő viselkedés lenne
a köztünk így vagy úgy lefektetett szabályok miatt. A próbálkozás általában
azért nagyon rafinált, mert sokszor csak apró csúsztatást kíván meg tőlünk a
nyílegyenes és maximálisan gerinces irányhoz képest, és azonnal nagyon észszerű
magyarázatokkal lesz megtámogatva. A legőszintébben el tudnánk adni kifelé,
mint a tőlünk telhető legnagyobb jószándékot. Már csak azért is igen csábító
megoldás, mert az egész úgy van felépítve, hogy a kívánt cselekedet valamiképp
növelné az ember önérzetét. Márpedig ki nem akarná fokozottabban érezni az
erejét, magabiztosságát, hatalmát? Ki ne szeretne menőbbnek tűnni, akár mások,
akár csak önmaga szemében?
A kivédéséhez nagyon tisztességesnek kell lenni abban, hogy
a másik személy érdekeit ugyanolyan fontosnak tekintsük, mint a sajátunkat.
Emlékezni kell arra, hogy a kapcsolatrendszer szabályai miért pont olyanok. Erős
őszinteség szükséges, hogy igazából itt csak az önérzet kérdése merül fel.
Igaz, utóbbi eléggé élesen és húsba vágóan nyomul, de morális szempontból az
adott szavam, amire támaszkodni lehet, és a közös jó elve fontosabb.
További három pont már körvonalazódik a fejemben, nemsokára
azok is következnek.
