Amikor
saját magunk fejlődéséről beszélünk, a legtöbb esetben felmerül a tudatosság
kérdése is. Az általános tanács szerint az életünk során igyekezzünk minél
tudatosabbá válni. Mivel a tudatosság egy olyan központi tengelyt jelent, ami
áthúzódik a dimenziókon, ezért minden szögből mást fog jelenteni. Talán érdemes
néha megállni és megfogalmazni, éppen miként látjuk.
Minimális
önreflexió nélkül semmi értelme a kérdésnek. Amikor valaki annyira össze van
olvadva önnön belső világával, hogy a legkisebb távolságtartásra is képtelen
saját magával kapcsolatban, az leginkább valami ösztönszerű ködben éli a
napjait. Pillanatnyi érzelmeinek és gondolatainak hullámverésében hánykolódik,
esetleg úgy, hogy még csak nem is hajlandó azzal valóban szembesülni, hogy
egy-egy mélypont mit okoz magának és ezzel együtt környezetének is.
Férfias
aggyal rendelkezőknek a tudatosság valami olyasmit jelent, hogy képes logikusan
gondolkodni, a mindennapokban látja és érti a tudomány által tanított és
elfogadott ok-okozati összefüggéseket, esetleg ezek ürügyén nagyon magas röptű
eszmefuttatásokra is képes. Ilyenkor a tudatosság éles elmét, gyors
felfogóképességet, széles látókört jelent, tehát magas szintű racionalitást,
amely nélkülözi az érzelmi bevonódást.
A
nőies agy először az érzelmek megfigyelésére, pontos megfogalmazására, ezek
ébredésére és az általuk keltett folyamatok lefutására fog összpontosítani. Itt
tudatosság alatt leginkább azt értik, hogy valaki ne csak rágódjon valamin,
hanem tudja belőle leszűrni a tanulságokat. Ismerje saját mozgatórugóit,
erősségeit és gyengeségeit, illetve tudjon ezekről árnyaltan, az összetevőket
szétválasztva kommunikálni.
Bármelyik
oldalt is nézzük, ilyenkor a dolgok és a történetek értelmezése általában
utólag történik. Időben és térben rendelkezésre áll egy kis nyugalom,
egyedüllét, amikor értelmezhető és kellően belassítva darabokra szedhető minden.
A külvilág mélyvizébe belegázolnak minden nap, majd amikor egy kicsit maguk
lehetnek és van rá affinitásuk is, akkor visszatérnek egy-egy élményhez, hogy
megtanuljanak valamit belőle önmagukról vagy a világról. A kettő (kinn és benn)
ugyanaz, csak mindkettőnél más az indulás vektora. A férfias agy inkább a
külvilág összefüggéseit vizsgálja és az általánostól startol el, míg a nőies
agy a belsőben zajló folyamatokra fókuszál és az egyéni felől kezdi az
elemzést. Egy idő múlva ez a kettő úgyis összeér.
Ha
valaki kitartóan hajlandó figyelni önmagát és a környezettel való
kölcsönhatását, akkor elérkezik abba a fázisba, amikor már nem csak utólag
tudja elemezni a dolgokat, hanem az a bizonyos megfigyelő jelen pillanatúvá
válik. Elméletileg bármikor rá tudna fókuszálni bármilyen testi, lelki vagy
szellemi folyamatára, mert megtörtént ezek önmagáról való leválasztása. A testi
érzeteit, érzelmeit és gondolatait nem tekinti magával egyenlőnek, azonosnak,
tehát mindezek objektíven vizsgálhatóvá válnak. Szándékosan használtam
feltételes módot. Bármikor tudna fókuszálni (hiszen a különálló megfigyelő
megszületett), de kezdetben csak ritkán jut eszébe, illetve speciális
körülmények kellenek hozzá.
Nyugodtan
üldögél valaki a fotelben, egyedül van, csend veszi körül, így leválaszthatóvá
válik a külvilág, és csak önmaga megfigyelésével foglalkozhat. Bármit ítélkezés
nélkül észlelhet magán. Nincs olyan, hogy valami nem kívánt, hiszen mérlegelés
hiányában, a pőre megfigyelés tükrében mindennek van létjogosultsága. Kezdetben
erős összpontosítást igényel, hogy ilyen nyugodt körülmények között is
megmaradjon a tudatos figyelem, a belső távolságtartás, hiszen egy-egy gondolat
azonnal asszociációs láncolattá dagad és a fókuszáltság máris szétesik.
Aztán
eltérő helyzetekben való gyakorlás során elkezdi az ember észlelni magát
különböző tevékenységek közben is. A testét, érzéseit és gondolatait megfigyeli
olyan egyszemélyes, egyszerű folyamatok közben, mint evés, zuhanyzás, séta,
sport, mosogatás, kertészkedés, vasalás vagy takarítás. A rutint jelentő
tennivalók, amelyek megvalósítására nem kell különösebben összpontosítani, mert
szinte csukott szemmel is mennének, könnyen meditatív állapotba hoznak bárkit.
Ilyenkor a cselekedetek külső tere mögött megnyílik egy másik, belső tér is,
amiben a megfigyelő nyugodtan próbálkozhat.
A
tudatosság egy következő szintjén már nem csak egyedüli tevékenységek közben,
hanem társas interakciókban, másokkal való kommunikáció vagy közös
tevékenységek során is működtethető önmagunk észlelése. Olyan, mintha valaki
több csatornát nyitna magában és a figyelme ezek frekvenciáján szétterülve
működne. Érzékeli a másikat, de közben önmaga érzelmeivel és gondolataival is
megfigyelési távolságot tart. A fókuszok hasonló elosztását 10-15 évvel ezelőtt
úgy gyakoroltam, hogy miközben valakivel társalogtam, egy belső képernyőn
vizualizálva a segítőimtől kapott technikákat és eszközöket használtam egy harmadik
helyre vagy személyre vonatkozó tisztításra, gyógyításra. Hasonló módon működik
az ÉlményPark kezelőfelülete is, ha valaki szeretné az általa preferált
dolgokat és eszközöket ilyen módon is elérhetővé tenni.
Az
eddig vázoltak egyre nehezedő körülmények között és különböző mélységben
vezetett önreflexiókról szóltak. Többen, akik azt mondják magukról, hogy életük
döntő hányadában teljesen tudatosak, azalatt azt értik, hogy ébrenlétük nagy
részében folyamatos az érzelmeik és gondolataik lekövetése és éppen létezőként
való detektálása. Pontosan tudják, hogy adott pillanatban mi van, tehát nem a
múltban vagy a jövőben kóborolnak a gondolataik. Ez viszont nem azt jelenti,
hogy pl. az érzelmeik észlelt és esetleg jól ismert lefutásából ki tudnak
lépni.
Minden
tudatosodási fázis azt hozza magával, hogy az ember egyre jobban érti önmagát,
egyre átláthatóbbak lesznek a belső terei. Természetesen mindez átfordul és
leképződik a külvilág megismerési folyamatába. Ha a belső gyújtópontok, illetve
a lefutások gyújtózsinórjai már jól látszanak, akkor a megfigyelő feladata és
pozíciója megváltozhat. Olyan mintha a belső súlypont hangsúlyosabban
elmozdulna a megfigyelő irányába, így kevesebb nyomaték marad önmagunk
tehetetlen belső lefutásaiban. Ilyenkor a gondolatok és érzelmek szinte
bármikor megszakíthatóvá válnak. Talán a legjobban az önuralom kérdéskörével
lehetne ezt szemléltetni.
Egy
főleg ösztönvezérelt embernek esélye sincs önuralomra, érzelmei és gondolatai
pillanatnyi hullámzása irányítja. A tudatosodás további fázisai olyasmit hoznak
magukkal, ami a pszichológusok, coach-ok, ezós mesterek tanácsai között sűrűn
szerepel. „Szűrd le a tanulságot és nyugodtan menj tovább! Ne ítélkezz, csak
fogadd el! Azt vedd figyelembe, ami van! Ne az határozza meg a mostani viselkedésed,
amit a múltban begyakoroltál! A változást önmagadon kell elkezdeni. Mindig van
választásod. Egy cselekvés vagy tett mögött ott a döntésed.” Ilyenkor a
háttérben a legszívesebben maguktól lefutó reakcióknak valamiképp ellen kell
tartani. Erővel (ésszel, akarattal, kitartással, hittel) mást kell választani,
mint ami automatikusan jönne. Amikor ez sikerül valakinek, azt lehet rá mondani,
hogy jó az önuralma. Ha viszont az a bizonyos belső súlypont elmozdul, már
nincs szükség erőre, így nincs értelme önuralomról beszélni. Akár játszani is
lehet vele, hogy valaki az érzései, gondolatai folyamatát megszakítja vagy
hagyja lefutni.
Mindenki
életében vannak úgynevezett csúcsélmények. Amikor jóval magasabb tudatossági
fokon találja magát, mint ahogy egyébként a mindennapokat megtapasztalja. Ezek
arra jók, hogy az ember lássa, merre halad. Mert egyébként a tudata is egy
széles sávot fog át. Például a fáradt és rosszkedvű óráiban a létra második
fokán áll, míg kiegyensúlyozott és összeszedett pillanataiban az ötödik fokán
található. Az időben súlyozott átlaga ebben az esetben majdnem eléri a negyedik
fokot. A súlypont fokonként felfelé haladása mutatja a fejlődési folyamatot.
